1925-ben döntő változást jelentett a hanglemezstúdiók életében, hogy megjelentek a mikrofonok, s ezzel létrejöttek a mai korszerű hangfelvétel-készítés alapjai. Valójában nem is a mikrofon jelentette a nagy újítást – hiszen az akkor már több évtizedes telefonhálózatok, telefonkoncertek és a már öt éve beindított rendszeres rádióadások is csak mikrofonokkal üzemelhettek –, hanem hogy az elektromos lemezvágók alkalmazása nyomán ettől kezdve megszűnt az előadók „dinamikakényszere”.
Ez azt jelenti, hogy az előadó hangja már nem közvetlenül, hanem erősítők alkalmazásával, közvetve gravírozta a lemezek barázdáit. A hangfelvétel-esztétika szempontjából ennek a korszaknak egyik meghatározó személyisége volt a híres amerikai karmester: Leopold Stokowski.
Az akusztikus művészetek mostohagyermeke – a Gramofon blog hangfelvétel-esztétikai sorozata.
1917-ben egy amerikai hanglemezcég felvételt kívánt készíteni Stokowskival, ám ő óvatosságból ragaszkodott ahhoz, hogy először meghallgathassa a cég lemezeit. Azokat annyira borzalmasnak találta, hogy a felkérést visszautasította. E döntését hamarosan megbánta, mert úgy gondolta, hogy az elutasítás helyett inkább javítani kell a felvételek minőségén. Ekkor indult el élete végéig tartó gyümölcsöző kapcsolata a hangtechnikával. A Bell Laboratóriummal folytatott együttműködése ugyancsak meghatározó volt a hangtechnika történetében: például Philadelphiában a Zeneakadémia pódiumánál mikrofonokat helyeztek el, s a hangzásképet folyamatosan értékelték.
Még abban az évben el is készítette első (akkor még akusztikus) felvételét két Brahms Magyar táncról. 1925-ben az ő vezényletével készült az első amerikai elektromos hangfelvétel Saint-Saëns Haláltáncáról. A technikai kérdésekhez való viszonyát a hangmérnökökkel való alkotó kapcsolata is jelzi. Jó példa erre egy Beethoven-zongoraverseny felvételekor a hangmérnökhöz intézett kérdése:
„Hogy van az, hogy ha magától kérek valamit, azonnal hallható az eredmény? Amikor zenekaromtól kérem ugyanazt, nem mindig sikerül.”
Ugyancsak az ő nevéhez fűződik a korábbi német (klasszikus, európai) ülésrendet felváltó amerikai ültetés egyik változata, amelynél az első és második hegedűszólam egyaránt a karmester balján, míg a cselló a jobbján a pódium szélénél, a brácsa pedig ugyanott belül foglal helyet. Emellett a szimfonikus zenekarokkal több ültetési kísérletet is folytatott, néha egészen felborítva a hagyományos elrendezéseket. Előszeretettel ültette a teljes vonóskart a pódium bal oldalára, a mélyvonósokat a karmesteri pulttal szemben és magasabban, míg a fúvósokat és ütőket a jobb oldalra. Így készült felvételei is bizonyítják az ültetés rendkívül tömör, masszív vonóshangzását. 1933-ban a Philadelphia és Washington között (ugyancsak a Bell Laboratóriummal közösen) szervezett két- és háromcsatornás kísérleteivel viszont már a sztereó térnek a hangminőségre gyakorolt hatását kutatta megállapítva, hogy a háromcsatornás (LCR) rendszer kedvezőbb, mint a kétcsatornás. E kísérletnél a hangkeverést személyesen irányította.
A térhatással kapcsolatos gondolatai nyomán Stokowski készítette el az első sokcsatornás kísérőhangú filmjét 1940-ben, a Fantasiát. Amikor 1943-ban visszaemlékezett e film zenei felvételeire, két olyan példára is hivatkozott, melyek során a felvételnél beavatkoztak a hangkép belső egyensúlyába.
Az egyik a Pastoral szimfóniában a fúvósok és a vonósok keveréssel történő aránybeállítása, a másik pedig Muszorgszkij Egy éj a kopár hegyen című művének egy lefelé vezető futamánál a keverésnél alkalmazott crescendo, amellyel a hangversenytermi előadásokkal szemben a felvételen megvalósulhatott a szerző eredeti dinamikai előírása. Visszaemlékezéseiben azzal zárja gondolatait, hogy a technika olyan eszközöket adott a kezünkbe, hogy
„ha e technikákat tovább tökéletesítik, nem lesz lehetetlen a hangok birodalmában”.
A hangfelvétel-esztétika szempontjából Stokowski gondolatai azért jelentősek, mert
- elvetik a természetutánzás célkitűzését, hiszen a természetes hangzás lényegében a koncerthangzást jelenti, ettől azonban a felvételi hangzás különbözhet vagy a szerző elképzeléseinek tisztelete okán különböznie is kell
- megalapozzák a hangfelvétel, mint önálló művészet felfogását
- bizonyítják a felvételek helyes belső dinamikaarányait megteremtő ún. „értelmező keverés” létjogosultságát
- e gondolatokat nem a szakma iránt nyilván elfogultabb hangmérnökök, hanem egy karmester, ráadásul egy sikeres, méltán ünnepelt s a hangtechnika irányában fogékony koncertkarmester mondta ki.
