Az ünnep mindig jó érzést jelent, különösen akkor, ha egy kiváló énekes személyéről van szó. Tokody Ilona 2017 márciusában ünnepelte pályafutásának negyvenedik évfordulóját.
Tokody Ilona pályafutása versenygyőzelmekkel vette kezdetét, majd a hazai és külföldi színházakban rendszeresen alakította elsősorban olasz és francia operák főszerepeit. Olyan rendezőkkel dolgozott együtt, mint Franco Zeffirelli vagy Otto Schenk, egy színpadon állt Luciano Pavarottival, Jelena Obrazcovával, résztvevője volt Claudio Abbado és Giuseppe Sinopoli karmesterek nevével fémjelzett produkcióknak, és a nemzetközi operaélet nagyjai közül a mai napig barátság fűzi José Carreras és Plácido Domingo világhírű tenorokhoz.
– Ön állítja össze a fellépő művészek névsorát és az elhangzó zenék egészét is, amelyben ha jól sejtem, bizonyosan lesznek olasz lírai áriák.
– Természetesen! Szerencsére a stílus tekintetében is szabad kezet kaptam, így könnyedebb darabokat is beemelhettem az estem programjába, megmutatva a sokoldalúságomat. Ez esetemben nem a musicalt vagy a magyar nótát jelenti, holott azokat is szeretem, inkább olyan olasz dalokról van szó, amelyek kapcsán az a bizonyos „könnyű” kitétel nem is olyan súlytalan. Éppen ellenkezőleg! Nagyon nehéz elérni, hogy a hallgató a könnyedséget érezze az előadásban. Mario del Monaco mondta egyszer, hogy
a nápolyi dallamokat nehezebb elénekelni, mint Radames románcát az Aidában.
A műfajok egyenértékűségére jó bizonyíték a Lehár Ferenc és Giacomo Puccini barátságáról szóló közismert történet, amely szerint az olasz zeneszerző azt kezdeményezte, hogy a magyar komponista írjon operát, ő pedig cserébe operettet szerzett. Így született meg a La rondine, míg Lehár megalkotta a Giudittát, amit a Bécsi Staatsoper mutatott be.
Négy évtizedet felölelő pályáján a világ legjelentősebb operaházaiban, így a bécsi Staatsoper, a berlini Deutsche Oper, a New York-i Carnegie Hall és a Metropolitan Opera, valamint a Buenos Aires-i Teatro Colon színpadán is énekelt. Rendszeresen készít lemezeket, 1991-ben elsőként a magyar énekesnők között CD-je jelent meg az amerikai Legato Classics cégnél. Kiemelkedő művészi teljesítményét számos elismeréssel jutalmazták, így a Liszt-, a Kossuth-, a Bartók–Pásztory-díj mellett érdemes és kiváló művész, az Opera mesterművésze és örökös tagja.
– Hogy kezdődött az olasz dalok iránt érzett rajongása?
– Kisgyerekként találkoztam ezzel a csodával. Egyrészt apukám nagyon szépen hegedült, így ismertem meg például Toselli Szerenádját, másrészt hatéves koromtól hallgattam rádióközvetítéseket az Orion készülékünkön. Fantasztikus műsorokat adtak, nagyon kedveltem a kor kimagasló operettművészeinek felvételeit, de mindennél jobban szerettem a tenor áriákat. Ilosfalvy Róbert, Simándy József, Kelen Tibor, Udvardy Tibor mind énekeltek olasz dalokat is. Nem is beszélve Benjamino Gigliről vagy Giuseppe di Stefanóról, és ne hagyjuk ki a sorból Szabó Miklóst se, aki saját maga fordított magyarra számos szöveget.
– Mivel szóba került, hadd jegyezzem meg, hogy számomra mindig érdekes kérdés volt az, hogy milyen nyelven szólal meg egy-egy opera. Ön hogyan látja ezt a problémát?
– A tanítványaimnak azt szoktam mondani, hogy a szövegből születik meg az opera, ezért énekesi szempontból könnyebb az eredeti verzióban előadni a műveket. Szerencsére én számos nyelvet beszélek, megvan az érzékem hozzá. Ez Istentől kapott adomány, mint a hang is, de hozzá kell tennem, hogy az a tény, hogy a Pillangókisasszonyt
először magyarul énekeltem és csak később tanultam meg olaszul,
jelentősen megkönnyítette a külföldi karrieremet. Volt azonban olyan francia nyelvű szerepem is, amit úgy sajátítottam el, hogy lefordítottam a textust olaszra, és ezt jegyeztem a francia szavak fölé. Érdemes lenne elgondolkodni azon a tényen is, hogy a nagyobb városokban két operaház van. Nem csupán Londonban vagy Bécsben, itt, Budapesten is. A fiatalok megnyerésének jó eszköze lehetne, ha az Operaház előadásai az eredeti nyelven, míg az Erkel Színházban látható produkciók (akár más rendezésben) magyarul szólalnának meg. A brit fővárosban találkoztam ilyen példával, ahol a Gyöngyhalászokat láttam angolul a National Operában.
– Említette a fiatal generációt. Hogyan látja az opera műfajának jövőjét?
– Lehet, hogy most számtalan helyen nem tudnak társulatot fenntartani, és akad olyan vidéki város is, ahol csak egy előadás van egy évadban, de meggyőződésem, hogy fel fog ébredni a közönség, és van perspektívája ennek a művészeti ágnak.
– Érdekes tendencia, hogy egyre többen kísérik figyelemmel a világ legnagyobb színpadairól közvetített élő előadásokat, amelyekben operacsillagok sorát láthatjuk fellépni. Hogyan lehet konkurálni ezzel a jelenséggel?
– Ez egy csodálatos dolog, hiszen a publikum nagyszerű élményekhez juthat, de ne felejtsük el, mennyire más élményt jelent az, amikor valaki a saját hazájában, a hozzá legközelebb eső városban játszott produkciót tekinti meg. Az élő előadásnak illata van.
A március 13-i gálaesten az ünnepelt művésznő többek között a Figaro házassága, a Simon Boccanegra, az Otello, az Aida, a Bohémélet és a Tosca híres nőalakjait is megeleveníti, a duettekben Alexandru Agache és férje, Muskát András működik közre. A gálaestet a néhai Luciano Pavarottival rendszeresen együtt dolgozó, a Három Tenor-koncerteket is vezénylő Ács János dirigálja. Tokody Ilonát a koncert mellett hamarosan két kiadvánnyal is köszönti az Opera. Az elkövetkező hetekben jelenik meg az Örökös tagok-sorozatban Réfi Zsuzsa Lélekhangon című portrékötete, valamint a Magyar Rádió által 1990-ben, az Andrássy úton rögzített A végzet hatalma operaelőadás CD-változata, amelyben Leonora szerepét ugyancsak a művésznő alakította.
– Közismert a barátsága José Carrerasszal és Placido Domingóval, így felmerül a kérdés, hogy a márciusi gálán találkozhatunk-e valamelyik legendás tenorral
– Domingónak sajnos ezen a napon korábban lekötött fellépése van Japánban, de a kor technikai vívmányait kihasználva, remélem,
élő kapcsolatot tudunk vele teremteni,
és Carreras esetében is az dönt majd, hogy a naptárában szabad-e az időpont. Domingo azt szokta mondani, hogy szerte a világban számos partnerrel énekelte az Otellót, de számára én vagyok Desdemona, Carreras pedig mindig azt hangsúlyozza, hogy a gyerekek felhőtlenségével tud kacagni velem a munkafolyamat során, így a kapcsolatunk jóval több a felszínes ismeretségnél: olyan, mintha testvérek lennénk.
Szerencsés korban találkoztam ezekkel a fantasztikus művészekkel, mert volt alkalmunk rá, hogy sokat próbáljunk, márpedig az emberi kapcsolatok nem elsősorban az előadásokon, sokkal inkább ilyenkor alakulnak. Ezek a nexusok számomra nagyon fontosak és – mint korábban a hangom kapcsán említettem – úgy tekintek rájuk, mint Isten ajándékára.
