Jó zenét hallgatni mindenképp öröm, de az élmény nagyban függ attól, kivel hallgatjuk. Ugyanaz a felvétel egyedül hallgatva más, és az a tapasztalatom, hogy kisebb élmény.
A múltkori bejegyzésemben már előjött gyerekkori zenehallgatásom (gyanítom, nem utoljára): a Petruska és tsai. Az az emlékem, hogy – zsenge korom ellenére – legtöbbször egyedül hallgattam e zenéket. Illetve nyilván nem egyedül voltam, hanem nagyon is biztonságban a családban, de a Petruska nekem szólt, néha kettőnknek (nővéremnek, Mónikának a Tűzmadár volt a kedvence, ebben Dénes fiam rá hasonlít). Mégis az az élményem, hogy
voltam én, és volt a zene, és így voltunk kettesben, ez volt az én külön világom.
Persze adódtak közös zenehallgatások, pl. mikor nagyszüleimnél szólt a rádió (mindig, a Sirius vagy a Pacsirta), kitaláltuk a Játék és Muzsikát, vagy nagymamám feltette „A szép zenét”, ahogy a David Ojsztrah által előadott két Beethoven-románcot neveztem (25 cm-es lemez két oldala, különösen az F-dúr). Persze nem emlékszem, lehet, hogy Beethoven épp a különállás volt, az a bizonyos külön világ, de ezt talán csak a mai eszem mondatja.
Az első társas zenehallgatás sokkal inkább kapcsolódik hangversenyekhez – ahol hamar meg kellett tanulnom, hogy ne osszam meg verbális és egyéb emócióimat ahelyt. De az első közös otthoni zenehallgatások már későbbre, gimnazista koromra datálhatóak, és szorosan összefüggnek a saját világom kialakításával. Vagyis barátokkal és barátnőkkel lehetett igazán zenét hallgatni, pontosabban lett volna ideális, mert utóbbi műfajban ízlés- és hallásbeli anomáliák mutatkoztak, noha mondjuk
Beethoven hegedűversenye jó közös nevező tudott lenni.
Barátságomban sokkal pozitívabbak az emlékeim, és nyilván nem közvetlen az összefüggés azzal, hogy Miki azóta is barátom, de tény, hogy zenét hallgatni vele lehetett a legjobban. Már akkor is nagyon szerettem adni. A közös hallgatásokban benne volt az élmény, hogy nemcsak nekem szép a zene, és talán a „hozzáadott pedagógiai érték” is fontos volt: hogy Mozartot, Beethovent én mutattam meg neki (cserébe épített nekem előerősítőt, mely ma is kiválóan működik), és amikor néha mostanában is együtt megyünk hangversenyre, az mindkettőnknek ünnep.
Vele hallgattam a már itt is emlegetett, Fischer Iván-féle Varázsfuvolát, és ha nem vele hallgattam volna, ki tudja, ugyanennyire maradandó lett volna-e (nem hiszem, és ez nem az előadást minősíti).
A lányoknak is próbáltam adni – nekik mást is, alighanem több sikerrel –, talán fel se fogták, hogy egy születésnapra összemásolt kazetta, a csúnya betűkkel, tompa ceruzával ráírt pontos információkkal mekkora ajándéknak volt szánva.
Egyetemista korom második felében, a rendszerváltás körül ismertem meg Zemplényi Ferit, aki előbb tanárom volt, majd az a barátom, aki a legtöbbet formált. Tőle tanultam monó, rosszul szóló felvételeket élvezettel hallgatni („ne azt hallgasd”, mondta a sercegésre, és ezt azóta próbálom az élet más területeire – pl. emberi kapcsolataimra – is átvinni, és most arra gondolok, talán ezt is tőle tanultam, vagy a sercegő lemezektől).
https://www.youtube.com/watch?v=qpwkYpHrQuc
Mind gyakrabban invitált magához, dicsértem neki Böhmöt, feltette az említett művet Toscaninivel vagy Mengelberggel. Mindig tudott egy még jobb előadást, ezért olykor cikiztük is, de alapjában mindig igaza volt.
https://www.youtube.com/watch?v=HzM-aVb4Tmg&t=17s
De ez mind nem számít, mert vele vagy nála (másokkal is kiegészülve) zenét hallgatni olyan élmény volt, ami jóval több annál, mint mikor ugyanazt az előadást megszerezve otthon (egyedül) meghallgattam.
https://www.youtube.com/watch?v=7ckAKrpUCqA
Voltak persze melléfogásai – rosszkor feltett, előzmények híján meg nem értett zenék, mint mikor Klemperer egész kései Mahler Kilencedikje szólt egy délután (a szokatlan időpontot – mert nagyobbára este 7-8-tól éjjel akármeddig dübörgött a zene, azóta se tudtam meg, pedig érdekelt, hogy kik a szomszédok és ezt mennyire igényelték – az indokolta, hogy épp a könyvespolca átrendezésében segédkeztem, tehát a Mahler a létra tetejéről akart lelökni).
Dög rosszul szólt, semmit sem értettem az egészből, fiatal voltam, kellett még pár év Mahlerhez. De egész biztos segített ez az inkább komikus élmény is abban, hogy nyitottan várjam, mikor fogom megszeretni Mahlert, mert Feri nem tévedhet, a hiba bennem van. És így is lett. Nem, nem jutna eszembe a fiaimnak feltenni ezt a Mahlert, de remélem, élek addig, hogy ők is értsék és szeressék.
Feri pótolhatatlan, tizenhárom éve ment el, és én tizenhárom éve nem ugyanúgy hallgatok zenét, mert ha olykor van is kivel (pl. a gyerekeimmel, akiknél az adás élménye minden nap ünnep), más a helyzet. Már csak azért is, mert ott alapjában én voltam a befogadó, ő adhatott, és ha ez olykor (a végén egyre gyakrabban) megfordult, vagyis mutathattam neki olyant, amire azt mondta, jé, akkor is én maradtam a tanítvány.
És egy javíthatatlan tanárnak tudnia kell, hogy tanítványnak lenni jó.
Feri persze javíthatatlan tanár volt, és nem a kímélős fajta, hanem az, aki szerette magasra tenni a mércét. Amikor én adok valakinek zenét, nem ez a célom – sokkal inkább keresem a pontot, ahol magától átmegy az öröm. Vagyis ha valaki fontos, akkor olyan zenét, előadást szeretnék neki adni, ami számára új, de az a cél, hogy elsőre tetsszen, hogy mosolyodjon el,
legyen szebb a világ.
És ha eddig többet szóltam a fiúkról, az talán csak azért van, mert itt pirulás nélkül lehet kitárulkozni, de hadd említsek meg hegyeket mozgató Sinfonia concertantékat, vagy épp világok sorsát eldöntő Mendelssohn-triókat.
Ha az ember egyedül hallgat zenét, mert így hozza az élet, akkor is meg tudja osztani azzal, aki fontos, ma ehhez sokszor elég egy Youtube-link (ez nem írja felül azt, amit az e-zenehallgatásról írtam – az egy másik vetület). Ha célba talál: ha eltalálom az illető ízlését vagy épp a hangulatát (vagy épp azt, hogy mire van szüksége),
az már kicsit olyan, mintha együtt hallgatnánk.
Az efféle virtuális „együttlét” persze nem a teljesség, mégis közös nevező, amely, ha nem is helyettesíti, de talán megelőlegezi az ahhoz vezető utat.
Az ember ilyenkor hajlamos kihúzni magát: lám, milyen okos, empatikus vagyok, hogy beletaláltam – és hízik az egója. De talán nem árt elgondolkodni azon, hogy a zenét nem mi szereztük, véletlenek pedig aligha léteznek
(„Brüder, überm Sternenzelt / Muß ein lieber Vater wohnen”).
Kinyíló ajtók vannak, pillanatokra be lehet kukkantani a mennyországba vagy egy másik ember lelkébe, ebben segíthet Beethoven, Bach, Feri – vagy Miki, és mindenki, aki kinyitja a lelkét arra, amit adhat vagy kaphat.
