Az orosz romantika útja három új lemez fényében

Rachmaninov két legismertebb zongoraversenyét a múlt század első évtizedében írta még otthon, Oroszországban. De mi volt ugyanott száz évvel korábban? Ezt, s a két Rachmaninov-műig vezető utat jól reprezentálja két lemez, amely egyidejűleg jelent meg a népszerű Rachmaninov-zongoraversenyekkel.

Ajánlatos óvatosnak lenni a Casal Kvartettel, mivel nevük könnyen összetéveszthető egy másik vonósnégyesével, mely a XX. század nagy spanyol csellistájáról kapta nevét. A Casal név az együttes második hegedűse, Rachel Späth családjából ered. Az 1996 óta működő kvartett állandó tagja még Andreas Fleck csellista és Markus Fleck, aki előbb hegedűs volt, majd brácsás lett. A Carmina Kvartett és az Alban Berg Kvartett mellett felnőtt együttes elsősorban azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy kutatja és felszínre hozza a műfaj nem könnyen kibogozható kezdeteit, mindenekelőtt Franz Xaver Richter Haydnt közvetlenül megelőző munkásságát.

Hasonló megvilágosító szerepet játszik a Solo Musica cégnél megjelent Orosz kincsek című kiadványuk, amely Anton Ferdinand Titz (1742-1810) III. (a-moll) vonósnégyesével indul. A nürnbergi születésű Titz még gyermek volt, amikor a kvartett műfaja Richter és főképp Haydn műhelyében formálódott. Szentpétervárra került, ahol hegedűsként, komponistaként és pedagógusként jelentős szerepet játszott az udvar zenei életében, s nem csekély szerepet játszott az orosz klasszikus zene születésénél. A klasszikus német iskola reprezentánsa volt, de szóban forgó művében már mintha halványan felderengene egyfajta oroszos vagy annak is tekinthető melankólia. A lemez nagyokat ugrik időben, Titz igazán kellemes és jól megírt darabját Glazunov Öt novelettje követi.

Karakterdarabok ezek, erős orientalista dominanciával. Mint Glazunovnál általában, átüt a tehetség, ám hiányzik az, ami teljesen saját, ami igazán eredeti volna. Nem úgy viszont a lemez harmadik darabja, Csajkovszkij I. D-dúr vonósnégyese. A Casal Kvartett előadása rendkívül kidogozott és precíz, a Titz-mű esetében kifejezetten stílusos, Glazunovéban mindenekelőtt ízléses, hiszen a strukturált játék jó ellenpólusa a zsáneres megfogalmazásnak, ugyanakkor Csajkovszkij műve esetében kissé száraz. Szép és igényes előadás, de újra és újra érezni az áramlás hiányát. Igaz, de mégsem az igazi.

A fiatal Heath Quartet első stúdiófelvételét a Harmonia Mundi cég jelentette meg: Csajkovszkij I. és III. esz-moll vonósnégyesét játszották fel. Mindkét együttesben három férfi közt ül egy nő a második hegedű helyén. Játékuk kicsit lágyabb, valamelyest melegebb, mint a Casal Vonósnégyesé, de alapjában véve ők is kiszámítottak. Ígéretes együttes, lemezük dicséretes, az ember szívesen hallana velük sok mást is. Előadásuk is kimértebb, kivéve persze a III. vonósnégyes II. tételét, amelyben hozzák a kívánt hevességet, tartva azonban a játék fegyelmezettségét. Ugyanakkor ebből az előadásból még inkább hiányzik a zenei folyondárnak az a megvalósítása, ami a Borogyin Vonósnégyes előadásait jellemzi ezekben az alkotásokban, s ami összekötő kapocs a látszólag csak lazán ide köthető Rachmaninov-versenyművekhez.

Ez a Borogyin Kvartett mindhárom lemezfelvételére és egyéb élő rögzítéseire igaz, legyen szó akár Dubinszkij, akár Kopelman vezetéséről. Casalék és Heathék szépen prezentálják a nyitótételt, finoman és odaadással interpretálják a sokak számára inkább feldolgozásai révén ismert Andante cantabilét. De mégsem áll úgy össze az egész, ahogyan a Borogyin Vonósnégyes előadásaiban, ahol magától értetődően áramlik a zene, a szólamok ideálisan állnak össze, s csak folyik a muzsika, ám pillanatra sem szenved csorbát a struktúra.

De mégis! Hogy jön ehhez két zongoraverseny?

Távolság van, de közelség is. S a nagy távolság csak látszólagos. Konceptuálisan a kamarazene – legyen bár trió, kvartett, kvintett vagy bármi más – és a szimfonikus zene – akár szimfónia, akár versenymű – a fogantatást illetően nincs olyan távol egymástól, ahogyan az együttesek mérete, az előadók száma és pozíciója alapján érezni. Brahms kamaraművei abszolút szimfonikusak. De nemcsak az övéi. Csajkovszkij triója oly távol állna a zongoraversenyektől? A zenei indíttatást tekintve nem igazán. Nota bene Robert Levin fortepianista az Archiv Produktionnál lemezre vette Beethoven G-dúr zongoraversenyét vonósötös kísérettel, valamint II. Szimfóniáját trió-változatban – hegedű és gordonka mellett – az Orchestre Revolutionnaire et Romantique tagjaival. Rachmaninov op. 9-es Elégikus trióját zongoraversenyként vette fel a Chandos kiadónál Alan Kogosowski és Neeme Järvi. De még meggyőzőbb, ha visszamegyünk a már említett korábbi időkbe, amikor Johann Peter Salomon Haydn-szimfóniákat ültetett át kamaraegyüttesre.

Rachmaninov II. és III. zongoraversenyét a Sony Classical új kiadványán Khatia Buniatishvili játssza, s a Cseh Filharmonikus Zenekar kíséri Paavo Järvi vezényletével. Ez a zene maga az a flow, amely Csajkovszkij vonósnégyeseit jellemzi, mikor a Borogyin Kvartett játssza. Folynak a szólamok egymás körül, a zongora benne van a zenekarban, nem előtte, s mikor magára marad, a zongora quasi maga válik zenekarrá.

Érdekes Khatia Buniatishvilit csak hallani. Teátrális gesztusai, mikor haját pulisan szeme elé engedi, aztán hátradobja, amikor arcára kiül a zene átélése és a zenével mozog, erősen vizuális hatásúak. De ilyenkor csak a zene van, s nincs benne annyi rapszodikusság, egészen kiegyensúlyozottnak tetszik. E két darabban nem megy messze a megszokottól, inkább kitaposott ösvényen jár végig. Érzi, érezteti a zene lüktetését, meg kell hagyni, tényleg eleven és adekvát. Szinte nincs is nagy elmozdulás, viszont a kis mozgások mindvégig jók, s ez e különösen nehéz darabok esetében egyáltalában nem evidencia. A III. zongoraverseny könnyedebb, lazább karaktere felfogható karakterisztikumként is.

Khatia Buniatishvili a szerző preferálta és Kocsis követte gyorsabb felfogást képviseli a nyitótételben.

Érdekes Paavo Järvi karmesterként való kiválasztása ehhez a két darabhoz. Ő a „víz”. Kifejezetten nyugodt, már-már egykedvűségre hajló dirigens. És Khatia Buniatishvili? Ő a „tűz”, nem vitás, de talán Paavo Järvi hatására ezúttal a megszokottnál kevésbé tüzes. Ehhez hozzájárulhat a közvetlen vizuális élményrész elmaradása is, de minden bizonnyal szerepet játszik a karmester stílusa is. Khatia Buniatishvili egészen máshogy játssza a II. zongoraversenyt, mikor Gianandrea Noseda kíséri, aki olykor meghajtja, kibomlásra sarkallja a zenekart, míg Paavo Järvi végig eléggé szenvtelen marad. A Cseh Filharmonikusok szláv melegséget hozó játéka most is öröm, bár dirigensük inkább hűti őket.