Papageno Radio
Címlap A zenei hangzásideál lenyomja az élőzenét?

A zenei hangzásideál lenyomja az élőzenét?

A második világháborút követő időszak elektroakusztikai fejlesztései alapjaiban változtatták meg a stúdiók tevékenységét és a felvételek hangzását. A stúdiókban a korábbi normál lakklemez-vágókat fokozatosan felváltották a magnetofonok.

Goldmark Péter megalkotta a mikrobarázdás hanglemez szabványát és beindultak a korábbiakhoz képest lényegesen jobb minőségű URH rádióadások, majd a magnetofon a kazettás gépek révén a háztartásokban is tért hódított. Rohamosan terjedt a sztereózás, a hifi mozgalma pedig a gépi hang szépségeire hívta fel a hallgatók figyelmét. Hogy a technikai fejlődés hogyan változtatta meg a zeneművészet és a hangtechnika kapcsolatát, azt Arthur Honegger megállapításain keresztül mutatjuk be.

Az akusztikus művészetek mostohagyermeke – a Gramofon blog hangfelvétel-esztétikai sorozata.

1949-ben Honegger előszavával francia nyelven jelent meg a korai analóg korszak talán legjelentősebb összefoglaló hangtechnikai műve, részletesen és magas szakmai színvonalon bemutatva a korabeli akusztikai, stúdiótechnikai és rádió-műfaji ismereteket. Maga a tény, hogy Honegger egy ízig-vérig műszaki kiadványhoz nevét adta, jelzi, hogy ekkor már a hangfelvétel a zeneművészet szemszögéből tekintve is egyre nagyobb megbecsülést élvezett. Honegger előszavában többek között így méltatja a könyvet:

„Különösképpen meglepett az igyekezet, hogy összhangba hozza az elektroakusztikai kísérletek eredményeit mindazzal, ami az ember fülével érzékelhető. Egy olyan korban, amely arra törekszik, hogy mindent, még az emberi megérzéseket is, tudományos képletekkel írjon le, megnyugtató egy olyan műszaki értekezést kézbe venni, amely folyamatosan a művészi érzékenységre és a hallás útján nyerhető tapasztalatokra hivatkozik. Így mostantól fogva tudományos képletekbe foglalva olvashatjuk azokat a hangzással kapcsolatos eredményeket, amelyeket különben csak hosszas tapogatózások során, ösztöneik révén ismernének fel a zenészek.[…] Be kell látnunk, hogy az elektromos hangátvitel területe (mely maholnap már a televízióra is kiterjed) hamarosan a zenei vagy művészi élmények egyetlen közvetítő közege lesz. […] Tehát hamarosan az egész világon a Rádió fogja uralni a hangzással kapcsolatos területeket.” 

Honegger azért csak a rádiót említi, mert maga a könyv is inkább erre összpontosít, továbbá abban az időben a népesség jelentős része a hanglemezeket is a rádióadásokban hallgatta, illetve a lemezjátszókat is a rádiókészülékekhez csatlakoztatták. Jóslatának beteljesülését, mely szerint az élőzene hallgatása veszít jelentőségéből a hangfelvételek elterjedése után, nehéz lenne nyugtáznunk, mert e kérdést illetően nagy a téves következtetések esélye, ám az biztos, hogy a rádió és a hanglemez a zenei hangzásideált az ötvenes évektől már egyre jobban meghatározta, és sok tekintetben napjainkban is annak egyfajta mércéjéül szolgál.

Arthur Honegger

A hangfelvétel-esztétika szempontjából az említett kiadvány azért is jelentős, mert abban – az elsők között a szakirodalomban – már a felvételek hangzására vonatkozó értékelési ítéletek is megjelentek. Ezek szerint:

  • a hangzás lehet: kellemes, vagy kellemetlen, egysíkú, nem plasztikus, levegős, finom, áttetsző, természetes, vagy mesterséges,
  • a hangszínezet lehet: éles, metsző, hegyes, durva, friss, gyöngyöző, fénygazdag, ragyogó, fakó,
  • a keverés lehet: egyensúlyt teremtő, az úszások – azaz a folyamatos halkítások, erősítések– finomak.

Különösen is érdekes az „úszások” említése, hiszen ez már kifejezetten a gépi hangátvitel esztétikai jellemzője. Ugyanis míg a többi jelző akár egyetlen hangszerre vagy az élő zene hangzására is utalhat, addig az úsztatások már kifejezetten a hangfelvételekre jellemzőek.

A leírt tulajdonságok nagyon szemléletesek, olykor választékosak, s egyben azt is jelzik, hogy a hangzási kérdések annyira elvontak, misztikusak, hogy azokat szinte kizárólag más területektől kölcsönzött szavakkal írhatták le. Egyébként a hangzások leírására szolgáló jelzők még napjainkban sem akusztikai jellegűek, így például előfordulnak fénytani fogalmak (világos, sötét, fényes, matt, csillogó,áttetsző), tárgyak alakjára vonatkozó jelzők (szögletes, lekerekített, éles), tárgyak felületére vonatkozó jelzők (sima, durva, érdes), emberi tulajdonságokra vonatkozó jelzők (szelíd, visszafogott, határozott, tolakodó, erőszakos), anyagokra utaló elnevezések (bársonyos, selymes). Kifejezetten akusztikai fogalom a „zengő”, azonban ennek ellentéte megint „jövevényszó”: száraz, tompa.

Az említett kiadványra visszatérve feltűnő, hogy a kor „száraz” hangfelvételeinek hatására a zengés, a lecsengés vizsgálata még nem szerepel az ítéletek között, holott műszaki szempontból a termek utózengését már fél évszázada ismerték, műszerekkel mérték és a tervezésnél számították. Ám az általános hangzásideál ekkor még továbbra is a száraz felvételeket kedvelte abból a megfontolásból eredően, hogy a zengés a szólamokat összemossa, s rontja azok „érthetőségét”.

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

Promóció

X
X