A szving az nem (csak) egy tánc

Duke Ellington Band

Negyed évszázadot ölel fel a szving korszaka, az éra, amely a big band kialakulásától a hanyatlásáig, nagyjából 1924 és 1948 között tartott. Ugyancsak ebben az időben érte el népszerűségének csúcsát a jazz egésze, amikor ez a zene még sok ponton elválaszthatatlan volt a tánczenétől.

A jazz története című kötet hamarosan e-book formátumban is elérhető.

1920-ban megszólalt az első amerikai kereskedelmi rádió, a pittsburghi KDKA. Három évvel később az Egyesült Államokban már több mint ötszáz rádióállomás sugárzott műsort. A rádiókészülék, mely akkor még korántsem volt hordozható, olyan központi helyet kapott az amerikai lakásokban, mint az 1950-es évektől kezdve a televízió. A lemezipar is elképesztően fellendült. Egyedül 1927-ben százmillió 78-as fordulatszámú lemez kelt el Amerikában. A húszas években elsősorban a hanglemezek terjedése tette általánossá a tömegkultúrát.

A táncőrületek is végigsöpörtek az észak-amerikai kontinensen. A charleston, a cake-walk, a black bottom vagy a flea hop lázba hozta a fiatalokat, az idősebbek közül pedig sokakat mértéktelenül felháborított. A húszas évek közfelfogásában egyöntetűen jazznek minősült az a zene, amelyre ezeket a táncokat ropták.

A jazzt különösen az a fiatal közönség ismerte el önálló műfajnak, amely gyakran a zenekar körül állva, tánc nélkül, már pusztán a zene hallgatásától is lázba jött. A közönség táncolni vágyó és hallgatni óhajtó része egyaránt hozzájárult a műfaj fenomenális népszerűségéhez. Ez a fajta új közkedveltség lehetővé tette, hogy a sikeres zenekarok a nagyvárosi mozikban matinékat tartsanak. Példátlanul tumultuózus jelenetek zajlottak le néhány ilyen koncert alkalmával, amikor a főleg tizenéves közönség táncolni kezdett a széksorok között, és nemritkán tönkre is tette ezzel a berendezést. Ezt nyugodtan tekinthetjük a tinédzser popkultúra előfutárának, amely igazán úgy húsz évvel később vált elterjedtté. A szving a jazzisták szóhasználatában nemcsak egy ritmust jelentett, hanem egy meghatározhatatlan, mégis azonnal felismerhető lüktetést, amellyel a zenének rendelkeznie kell ahhoz, hogy azt mondják rá: szvingel.