Az a cappella szépségét a csalóka eszköztelenség adja: „csak” az emberi hang segítségével, hangszerek nélkül törekszik a közönségre hatni, egy olyan korban, amikor minden eddiginél kifinomultabb technikával vagyunk képesek zenélni.
Éppen ezért olyan hatásos: újra és újra megdöbbenünk, mi mindent lehet kihozni egyszerűen csak torokból. Körbejárjuk az a cappella peremvidékét, megnézzük, mi van a bel cantón túl. Jódli a komolyzenében, a felhangéneklés avantgárd példái és beatbox a házban.
A felhangéneklés, (vagy torokéneklés) ősi technika, a tibeti szerzetesektől a kortárs komolyzenén át a világzenéig sok helyen megtaláljuk. Evidensnek tűnik, hogy ezt a szuggesztív, a természeti népek mindennapjaiban még élő, a sámánizmushoz is kötött énekmódot a természet hangjainak utánzásából eredeztetik. A Huun-Huur-Tu-t hallgatva igazolódni látszik a tétel: a tuvai torokéneklés legismertebb képviselői tolmácsolásában egy távoli világ válik átélhetővé. A hegyek, a puszták és az ember egyenrangú társaiként tisztelt lovak nem „megénekelt” tárgyai a zenének: ebben a felfogásban az énekes válik eggyé a természettel.
A Huun-Huur-Tu igéző felvétele:
A felhangéneklés a hagyományos kultúrákból kiragadva is lenyűgöző tud lenni. Az a cappella sztáregyütteséből, a Pentatonixból májusban kivált Avi Kaplanja se riad tőle vissza, de talán Anne-Maria Hefele robbant be a leghatásosabban: a bravúros technika ellenére visszafogott, már-már iskolás hangulatú videójára 2014-ben a Guardian és a Huffington Post is felfigyelt, és azóta is kering a közösségi médiában. Kevéssé ismert a felhangéneklés komolyzenei használata.
Karlheinz Stockhausen Stimmung című műve egyszerre tükrözi hatvanas évek avantgárdját és az akkor erősödő érdeklődést a keleti kultúrák felé, ezzel lehet villantani egy házibulin is:
A következő szokatlan (sokak számára hátborzongató) énektechnika a jódli, amit a közhiedelemmel ellentétben nemcsak a szomszédos Ausztriában és a hasonló klímájú svájci hegyekben gyakorolnak. A földrajzi elszigeteltség indokolhatná a mellkasi hang és fejhang gyors váltogatásán alapuló figyelemfelkeltő – ha nem mindjárt idegborzoló – énekmódot, több helyen találkozunk a „hegyi pásztorok így kommunikáltak” magyarázattal is.
Ellentmond ennek, hogy a közép-afrikai erdőségekben élő pigmeus törzsek énekében is megjelenik ez a technika, csak éppen többszólamú és poliritmikus, azaz komplexebb, mint alpesi rokona:
Van, aki nem aprózza el, egyszerre jódlizik és felhangénekel. Nem hagyhatjuk ki a sorból Christian Zehndert, a svájci csodabogarat, aki itt például a romainmôtieri katedrálisban ereszt ki már-már földöntúli hangokat.
Végül jöjjön a kortárs a cappella szinte nélkülözhetetlen eleme: a szájdob, azaz a beatbox. Már írtunk a kortárs komolyzenében is használt, eredetileg a 70-es afro-amerikai szubkultúráiból, a hip-hoppal együtt születő technikáról. Most jöjjön egy magyar vonatkozású különlegesség, ami már nem „csak” beatbox.
MC Döme az alábbi videón Tartini-féle hangokat képez: a hangszálak és az ajkak együttes rezegtetésével:
Ha a fentiekből nem nyert bizonyítást, a Budapest A Cappella Fesztiválon meggyőződhettek róla, hogy az emberi hang nemcsak, hogy nyomába ér a hangszereknek, de kifejező ereje sokszor meg is haladja azokat. Zárásképp visszaevezünk az a cappella könnyedebb, közönségbarát vizeire.
Hallgassátok a Kreativót, akik egy Sheryl Crow-számot énekelnek, a műfaj popos felszabadultságával:
