A stride a ragtime-on alapuló zongoramuzsika volt, bár dallamvezetése és ritmusvilága kissé különbözött attól. Erőteljesebb, mondhatni erőszakosabb zene, melyben a bal kéz játéka sokkal meghatározóbb. A stride stílus legképletesebb leírására Csanálosi Tibor festőművész honlapján akadtunk: „A stride zongorista bal kezével egy komplett kísérőzenekart helyettesít. Egy triót. Bőgős, zongorakísérő és dobos – egyszerre.”
A jazz története című kötet hamarosan e-book formátumban is elérhető.
A stílus egyik alapító atyja és nagymestere, James P. Johnson 1921-ben megörökített Carolina Shout című darabja a stride zongorázás iskolapéldájának mondható.
A stride stílust azonban az utókor a zongorista-orgonista-énekes, Thomas „Fats” Waller nevével azonosítja.
Komponistaként a kotta Rejtő Jenőjének számított.
Ő is le tudta róni éttermi adósságait tíz perc alatt, ami arra kellett, hogy egy szalvétára lekottázzon a pincérnek egy vadonatúj slágert, amellyel az elrohanhatott a zeneműkiadóhoz, ahol egy Waller-szerzemény azonnal készpénzre volt váltható. Ő volt az olyan örökzöldek szerzője, mint az Ain’t Misbehavin’, a Honeysuckle Rose, a (What Did I Do to Be So) Black and Blue, de nincs is értelme tovább sorolni, hiszen összesen 705 Fats Waller szerzeményt tartanak nyilván, és valószínűsíthető, hogy ez a lista sem teljes.
Zongorajátékában technikai szempontból bravúrosat alkotott, mindent tudott, amit a hangszeren csak lehetett. Gyakran átharmonizálta a nem általa komponált darabokat, melyek ettől többnyire jobbak lettek.
Az afroamerikai zenészek közül népszerűsége csak Louis Armstrongéval vetekedett.
Akár csak Satchmo esetében, akit az emberek többsége a Hello Dollyval és nem a West End Blueszal társít, a nagyközönség Wallerben a humoros énekest, a szórakoztató zenészt értékelte, nem a félelmetes jazz-zongoristát. Az utóbbi minőségben egyik leglehengerlőbb alkotása a Handful of Keys (Egy maroknyi billentyű) volt.
