A vágy villamosa, Tennessee Williams világsikerű prózai műve június 17-től az Erkel Színházban balettként elevenedik meg: Dés László zeneszerző és Venekei Marianna táncművész-koreográfus a muzsika és a mozgás nyelvére fordította le a lélektani drámát.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
Hosszú évek tervezgetése, majd alkotómunkája áll az előadás mögött. A Venekei–Dés páros nem először dolgozik együtt, most mégis új területre lép, a máig népszerű, világszerte játszott színmű, A vágy villamosa a kezük nyomán ugyanis balettként születik újjá. A történet szerint Blanche, a kifinomult, művelt tanárnő megérkezik leánytestvéréhez New Orleansba. Stella brutális férjével azonban nehezen értik meg egymást, de Stanley jóbarátja, Mitch felkelti a figyelmét, s az érzés kölcsönös lesz – ám a szerző többi művéhez hasonlóan a múlt titkai és az emberi lélek feltáruló mélységei itt is tragikus végkifejlethez vezetnek.
Venekei Marianna sok esztendővel ezelőtt látta egy budapesti színházban az amerikai drámaíró nagy hatású művét, és akkor döntötte el, hogy táncelőadást készít belőle – meséli az Opera vezető balettmestere, akinek ez az első egész estés koreográfiája.
„A balettre sokan elvont, nehezen érthető műfajként tekintenek. A vágy villamosának főhőse, Blanche azonban hús-vér nő, átélhető figura, ezért fogott meg engem is, és ezért szolgál a története jó alapul egy közérthető táncelőadáshoz” – teszi hozzá.
És noha az eredeti írásmű kamaradarab, ő már a kezdetektől tudta, hogy nagyszínpadon szeretné bemutatni, méghozzá a Magyar Nemzeti Balett társulatával. A cselekménybe foglalt múltbéli eseményeket – például a testvérek gyermekkori emlékeit a család nagybirtokán vagy Blanche tragédiába torkolló esküvőjét – nagyszabású, tánckart igénylő jelenetekben képzelte el.
Az alkotópáros megtartotta a színdarab eredeti, különleges szerkezetét, amelyben az eseménysor jelen idejét megszakítják a múltra való utalások. Ezen a krimiszerű történetvezetésen csak apró módosításokat végeztek, hogy a táncdrámává alakítás során az érthetőség a lehető legjobb legyen, hiszen egy-egy mondatot a mozgás és a zene nyelvére is le kellett „fordítaniuk” Dés Lászlóval. Ráadásul mindegyik szereplőnek megvan a maga jellegzetessége, így ezt is ki kellett domborítani: a kifinomult Blanche, az odaadó Stella, a dúvad Stanley, a félénk Mitch a figurákhoz illő mozgásvilággal tűnik fel a színpadon.
Mivel a díszlet- és jelmeztervezőkkel (Zöldy Z Gergely és Bianca Imelda Jeremias) közösen megőrizték a történet eredeti, negyvenes évekbeli New Orleans-i környezetét, a zenében-mozgásban is megjelenik a Dél dzsesszes hangulata. Klasszikus táncelem kevés látható, ahogy spicc-cipőt is csak Blanche visel: Venekei Marianna ezzel is hangsúlyozni akarta a nő finom lelkét, elemelve Stelláék koszlott, szegényes lakásától, ahol a dráma játszódik. A szereplők közti viszonyokat emellett pantomimszerű elemekkel, speciális táncnyelvezettel is kifejezik, a történet könnyebb érthetőségét pedig sok kellékkel segítik – mondja a koreográfus. Rókaprém, papírlapok, diadém és még számos tárgy látható a színpadon, amelyeket használnak is majd.
„Amikor Stanley elzavarja Blanche-t, az eredeti drámában egy buszjegyet ad neki. Ezt a nézőtér távolabbi pontjairól nem lehetne látni, ezért úgy döntöttük, ebben a jelenetben a nő bőröndjét kihajítja az ajtón. Jól észrevehető és azonnal megérthető motívum” – teszi hozzá.
Dés Lászlót arról kérdeztem, hogy a korábbi színházi munkáihoz képest, ahol szöveggel-dalokkal is dolgozhatott, másként közelítette-e meg a balett műfaját. A zeneszerző azt mondja, mivel A vágy villamosa drámából adaptált előadás, lényegében ugyanolyan dramaturgiai hozzáállás szükségeltetik, mint egy musicalnél. Kétségtelen azonban, hogy a mondott szöveg hiánya miatt ügyelnie kellett arra, hogy itt a zene maga a történet, tehát kifejezőbbnek kell lennie.
„A balettnél a közönség absztrakciós képessége, ezt magamon is érzem, hamar lankad, hiszen fárasztó az elmének a szövegnélküliség. Azt akartam elősegíteni, hogy plasztikusan szólaljon meg a történet” – hangsúlyozza.
Többműfajú zenét komponált: van benne színtiszta dzsessz – hiszen New Orleans-ban játszódik a történet –, big band-muzsika, amelyet a Modern Art Orchestra tolmácsol, valamint kortárs szimfonikus rész is.
Ahogy kialakult a közös koncepció, amely szerint megtartják az eredeti szerkezetet, úgy jött vele az a gondolat is, hogy a kevés szereplős, illetve a nagyjelenetek váltakozó ritmusa, a táguló-szűkülő kép a hangokban is megjelenjen. Dés László arra is kitért, hogy nem nagyon merített a korábbi adaptációkból, de az 1951-es Elia Kazan-féle film – Marlon Brando és Vivien Leigh főszereplésével – rá is nagy hatással volt.
„Mivel a drámából olyan színpadi változat még nem született, amelyhez külön e célra zenét szereztek volna, teljesen a nulláról indultam, ráadásul olyan jelenetek alá kellett komponálnom, ahol nincs beszéd” – mutat rá.
Ezért vannak úgynevezett leitmotivok, bizonyos ismétlődő elemek, amelyek egy-egy szereplőt zenei motívumokkal is jellemeznek, így tehát nem csak a mozgásuk beazonosítható. Emellett a főbb figuráknak „saját” hangszerük is van.
Amikor régi eseményeket szükségszerűen kell ábrázolniuk a színpadon, akkor kettős jelenetekkel dolgoznak. Egyrészt az látható, ahogyan az egyik szereplő mesél a másiknak, mellette pedig megelevenedik maga az elbeszélt történet is, így a szerzőnek „kétrétegű” zenei szövetet kellett komponálnia.
„Nagyon izgalmas kérdésekkel, feladatokkal találkoztunk, kihívás volt az alkotófolyamat. A vágy villamosa titokzatos darab, de nem véletlenül világsiker csaknem hetven éve. Rendkívül érzékenyen és izgalmasan fejti fel az egyetlen bőrönddel érkező, magányos nő élettörténetét, aki aztán eljut a végső összeomlásig” – mondja Dés László.
