Ezekért a dallamokért (is) érdemes egy ilyen blogot írni.
Amúgy Te tudtad, hogy nem csak a brit Genesis (Steve Hackettestül, Phil Collinsostul, Peter Gabrielestül) létezik? Az angolszász félteke két felén nagyjából egyidőben gondolta két banda úgy, hogy megorigonizálva vagy originalizálva magát eme eredeti nevet adja magának… Jól bejött nekik, mi?
Mindenesetre az USA-beli Genesis a hatvanas évek végén, a hippi éra egy méltán elfeledett jeltelen képviselője elprogresszívkodta a mi dalunkat. Lehet hogy Woodstockban vagy a Central Parkban, esetleg a Lincoln-emlékműnél kellemes harmatos felüdülést hozott a THC-szagos hare krishna tömjénébe ez a nóta, de valahogy a rocktörténetbe nem ették bele magukat vele. Pedig ritkán hallani ennyire bátor hozzányúlást a Szomorú vasárnap kapcsán. Már-már sajnáljuk, mikor véget ér a négyperc.
A mikrofont Sue Richman tartotta a szájához legközelebb, mikor rögzítették ezt a felvételt, és a dal fészkéül szolgáló albumon olyan számok közé szerkesztették be, mint a coheni Suzanne, vagy a Girl Who Never Was c. világsláger. Amúgy elnézve Ms. Sue Facebook-profilját és Twitter-fiókját, a hölgyről megállapítható, hogy nem igazán fogadja el ama 50 év elmúlását, mi az alant elhangzó dal elkészülte óta eltelt; mondjuk ez sem vona le értékéből mai szórakozásunknak.
Nosztalgiázzunk hát, halljuk vissza a hatvanasévekvégét, érezzük meg a Szelíd motorosok, a Forrest Gump, vagy akár a Hair atmoszféráját!
Ez pedig a másik Genesis egyik tagja: