Gregor József, a Kossuth- és Liszt-díjas művész 1940. augusztus 8-án született, Rákosligeten. Eleinte hegedülni tanult, hangjára egy zenetanár figyelt fel a rákosligeti katolikus templomban – ő vette rá, hogy felvételizzen a konzervatóriumba.
1957-től három éven keresztül a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola növendéke volt, majd felvételt nyert a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola ének szakára, ám tanulmányait nem fejezte be. Időközben tagja lett a Magyar Néphadsereg Művészegyüttes Férfikórusának, majd 1964-től magánénekesként a Szegedi Nemzeti Színházban dolgozott Vaszy Viktor karmester irányítása alatt.
A szegedi korszak alatt számos elismerést kapott: 1974-ben Liszt Ferenc-díjjal, 1979-ben Érdemes művész, 1983-ban Kiváló művész címmel, 1987-ben pedig SZOT-díjjal és Erzsébet-díjjal tüntették ki.
Az operaénekes 1976-tól a budapesti Operaház állandó vendégművésze volt, 1987-89 közt a győri Kisfaludy Színház tagjaként szerepelt, majd 1989-ben a szegedi operatársulat igazgatója lett. A külföldön is népszerű művész az operarepertoár minden nagy basszus szerepét elénekelte, és nem állunk távol az igazságtól, ha azt mondjuk: ő volt a valaha élt legnagyobb magyar buffo basszus.
Gregor József a világ számos operaházában lépett fel, énekelt a milánói Scalában, a New York-i Metropolitanben, továbbá visszatérő vendége volt a houstoni operának is.
A művész több mint száz lemezt készített, több ezer opera-előadásban és hangversenyen működött közre, valamint számos rádió-és tévéfelvétele is volt. A magyar előadó-művészet tagjaként az ő lábnyomát is őrzi a pesti Broadway Nagymező utcai aszfaltja. Kossuth-díjat 1999-ben, 2002-ben pedig Székely Mihály-emlékplakettet kapott. 2003-ban Szeged városa díszpolgárrá avatta, munkássága elismeréséül 2006. október 22-én a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje a csillaggal kitüntetésben részesült.
Gregor József súlyos betegséget követően 2006. október 27-én hunyt el. Egy interjúban így fogalmazott: „Valamikor vegyészmérnöknek készültem, mégis operaénekes lettem; azt vallom, bármilyen nehéz is volt ez a mögöttem lévő ötven év, még egyszer vállalnám!
A pályakezdésem tele volt buktatókkal, közben „rakéták”, „gyorsvonatok” robogtak el mellettem, olyanok, akik ma már nincsenek a pályán. Én pedig mint egy úthenger mentem végig; lassan haladtam, de sima utat hagytam magam után…
Nagyon büszke vagyok arra, hogy pályafutásom ötven évében nem bántottam meg senkit.”
