1949 a jazz fordulatévének is tekinthető. Ehhez a dátumhoz köthető a cool felemelkedése és az európai klasszikus muzsika hatásának erősödése az amerikai jazzben. Különösen az Egyesült Államok nyugati partján élő jazzmuzsikusok voltak nyitottak e hatás befogadására. A változás előzményeként többen közülük neves európai komolyzenészek iskoláiba jártak, tőlük tanultak zeneszerzést és hangszerelést.
A jazz évszázada
A jazz évszázada című kötet e-book formátumban megvásárolható a következő webáruházakban:
A későbbi korszak egyik kiemelkedő muzsikusa volt a zongorista Dave Brubeck, aki megjárta a háborút, és leszerelése után beiratkozott az oaklandi Mills College művészeti kurzusára. Itt találkozott a francia avantgárd kiemelkedő személyiségével, Darius Milhaud-val, aki nagy hatással volt Brubeckre. Erre az időszakra így emlékezett: „Már a College of the Pacificben is voltak jó tanáraim, de Milhaud mindegyiknél sokkal többet adott nekem. A Pacificben egyetlen tanárt sem érdekelt a jazz, pedig én legszívesebben csak azzal foglalkoztam volna, mert a klasszikus muzsika nem kötött le igazán.
Az átmenetet kerestem a jazz és a komolyzene között
és ebben a tekintetben az édesanyám és Milhaud segített nekem a legtöbbet.”
A College-ba járó fiatal zenészekből Brubeck Jazz Workshop Ensemble néven zenekart szervezett, melynek tagjai Dick Collins trombitás, Bob Collins harsonás, Bill Smith klarinétos és David van Kreidt tenorszaxofonos, Jack Weeks bőgős, Cal Tjader vibrafonos-dobos voltak, és egy „külsős” tag is csatlakozott hozzájuk, egy altszaxofonos, akit Paul Desmondnak hívtak. Brubeck a nem teljesen kidolgozott elméleteit akarta a zenekarral kipróbálni. Ennek megfelelően a nyolctagú együttes különös muzsikát játszott, amelyben egyszerre volt benne az európai komolyzene és az afrikai és ázsiai népzenék hatása. Mindenesetre furcsa zene volt, Brubeck édesapja szerint
„ez volt a legszokatlanabb zaj, amit életemben hallottam”.
Brubeck hamarosan lemezfelvételi lehetőséghez jutott. E lemezek meghallgatása alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy Brubeck és társai függetlenül attól, hogy New Yorkban alakulófélben volt egy új stílus, önállóan is ugyanabba az irányba indultak el, mint a kísérletező keleti parti jazzmuzsikusok. Nem tekinthető túlzásnak, ha kijelentjük, hogy Brubeck és zenésztársai is „kitalálták” a coolt. Az első kiadott lemezen szereplő darabok mindenesetre teljesen új felfogást mutattak az éppen aktuálisan elfogadott jazzhez képest (1946-ot írtak akkor!). Az ismert dallamok egészen más hangzásban szólaltak meg, Brubeck új ritmusokat, új szerkezetet alkalmazott.
Az igazi brubecki stílus először az 1949-ben kiadott trióval felvett lemezeken hallható (a trió tagja volt, Brubecken kívül, a bőgős Ron Crotty és a dobos Cal Tjader). A zenei anyag nagy része ismert darabok feldolgozása volt, így például a Blue Moon, a Tea for Two, a Laura és az Indiana. A felvételek romantikus hangvételűek voltak, a dallamok némi mozartos beütéssel gazdagítva szóltak. A számok többsége úgy hangzott, mintha valami finom, hűvös pára lengené körül a dallamokat, melyeket többszöri hangnemváltással még izgalmasabbá és feszültebbé tettek a muzsikusok. A zenének – különösen a kritikusok körében – nagy sikere volt.
A kortárs muzsikusok azonban nem egyértelműen fogadták el Brubeck eredményeit. Dizzy Gillespie például azt mondta: „Brubeck szimfóniát akart csinálni a jazzből, és ennek az lett az eredménye, hogy sem szimfóniát, sem jazzt nem alkotott.
