„A határok fejben dőlnek el elsődlegesen”

A versenyző Cser Krisztián

Cser Krisztián ma már élete nélkülözhetetlen részének tekinti is sportot és a benne rejlő kihívást. Az Operaház nemzetközi hírű basszistája is harcba száll a Varázsfutoda kupáért. A verseny kapcsán kérdeztük sport és színpad kölcsönhatásáról, testi-lelki vonatkozásairól.

– Nem egészen két éve ejtett rabul a sport és azon belül a futás. Ki vagy mi motivált abban, hogy a sport felé fordulj?

– Mindig is mozgékony ember voltam, szerettem a sportokat, igaz, intenzíven nem űztem semmit sem. Gyerekkoromban szerettem futni, főleg a sprint távokat bírtam és a kosárlabda is nagy kedvencem volt. Aztán teltek az évek kirándulással és biciklizéssel, de rájöttem, hogy ez kevés lesz, mert a kilók is jöttek fel szépen lassan, és a kezdeti lendületem kezdett alábbhagyni. Mivel nagy Forma 1-rajongó is vagyok, Palik Lacin és Schumin nőttem föl, így óriási élmény volt, amikor Lacival személyesen megismerkedhettem. Az életben is ugyanolyan jópofa és szimpatikus ember, mint a közvetítések alatt. Ő beszélt nekem a sportról, és azon belül is a futásról olyan lelkesedéssel, hogy akkor elhatároztam, én is nekikezdek.

Cser Krisztián – fotó Herman Péter

– Ez alatt a viszonylag rövid idő alatt máris képessé váltál hosszabb távok teljesítésére is, sőt számos versenyen is indultál már. Mi volt az eddigi legkeményebb megmérettetés?

– Mindig a következő verseny a legkeményebb, és az előző a legkönnyebb. Valójában az első versenyem azért volt nehéz, mert nem volt rutinom, és féltem tőle. Szinte jobban féltem, mint egy fellépés előtt. Alig aludtam, ismeretlen izgalom fogott el. A verseny napján aztán azon kaptam magam, hogy az éneklésnél is bevált módszerekkel nyugtatom és egyben spannolom magam. Az az igazság, hogy az izgalmon túl nagyon doppingol, amikor nagy kihívással nézek szembe, legyen szó sportról vagy zenéről. Számomra a futás is akkor nyer leginkább értelmet, ha versenyezhetek, ha van miért felkészülnöm, ha van egy konkrét cél. Saját vélt korlátaim átlépése, a komfortzóna elhagyása nagyon feldob. A következő célom biztosan a félmaraton lesz.

– A futás – valljuk be – nem tartozik az akciódús sportok közé, különösen hosszabb távok esetén nem. Hogyan birkózol meg a holtpontokkal, milyen lelki tartalékhoz nyúlsz, amikor erőt vesz rajtad a kimerültség vagy elfog „a hosszútávfutó magányossága”. Mi hajt tovább?

– Talán ez a legnehezebb dolog számomra, de ilyenkor eszembe jut pár olyan színpadi élményem, amikor nagyon nehéz volt talpon maradni. Volt olyan eset, hogy betegen kellett fellépnem. Előfordult, hogy köhögőroham kapott el, ami nemcsak a saját éneklésemet, de a koncertet is megzavarta volna. Ilyenkor is nehéz túljutni a holtponton, hatalmas önuralomra van szükség. Egy hosszabb futás közben az is eszembe jut, amikor egy-egy főszerep vége felé már elő kell venni a rejtett tartalékokat és ezek mind olyan élmények, amelyek már bebizonyították számomra, hogy a határok fejben dőlnek el elsődlegesen.

Cser Krisztián Don Toribio szerepében A szerelemről és más démonokról című Eötvös-operában

– Szinte a pályád kezdete óta kapsz olyan fajsúlyos szerepeket, amelyek mind fizikai, mind szellemi, lelki szempontból hatalmas kihívást jelentenek. Segít a sport? Érzed a különbséget?

– Ahogy a futás nehézségein átsegítenek a színpadon bevált módszerek, ugyanígy rengeteget segít a sport a színpadon. Azok a bizonyos holtpontok mindkét esetben előjönnek, és a kezelésük hasonló lehet. Oda-vissza hat egymásra, segíti egymást ez a két dolog számomra. Természetesen mindenekelőtt a testi fittséget hozta magával a futás, újra kevesebbet mutat a mérleg, és úgy érzem, hogy a próbákat, előadásokat is jobban bírom.

– Szükség is van az extra energiákra, hiszen a közeljövőben az operairodalom néhány csúcsszerepére készülsz.

– Szerencsés ember vagyok, úgy hiszem, mert az idei évadban olyan lehetőségeket kaptam, olyan szerepek találtak meg, amelyek által ismét nagy lépést tehetek előre szakmailag. Olyan zeneszerzők operáiban lesz lehetőségem fontos vagy épp főszerepet énekelni itthon és külföldön, mint Donizetti, Verdi, Richard Strauss és Wagner. Az ő műveik valóban óriási kihívást jelentenek, különösen az utóbbi két mester hírhedten nehéz feladat elé állítja az énekest mind hangi, fizikai, mind lelki értelemben.

– Egy-egy „húzósabb” előadás után hogyan regenerálódsz legszívesebben? Ebben helyet kap az intenzív sport vagy esetleg van valamilyen speciális relaxációs technikád?

– Közvetlenül az előadás után nem nagyon tudok elaludni, tovább pörög bennem a darab. Egyébként ebben is van hasonlóság a futással. Zakatol a fejem, nyilván futás után a lábaimat is érzem, a felgyűlt tejsavat. Olyan típus vagyok, akinek az intenzív élményeket nehéz feldolgozni. Időre van szüksége rá a testnek és a léleknek. Másnap aztán mindig kissé álmosan, de időnként felfokozott állapotban ébredek. Ilyenkor gyakran előfordul, hogy épp sporttal vezetem le a bennem lévő idegi és lelki fáradtságot. Az úszás például különösen megnyugtatóan hat rám, de más mozgásformák is nagyon jót tesznek. Azután vannak olyan napok is, amikor tényleg semmihez nincs kedvem, és akkor semmit nem csinálok, csak relaxálok.

Cser Krisztián Woland szerepében – fotó: Miskolci Operafesztivál

– Magától értetődő módon az októberi maratonváltóban az Opera egyik csapatát erősítetted, most azonban a Budafoki Dohnányi Zenekar megnyert téged az egyik váltó befutóemberének. Honnan ez a kapcsolat az együttessel?

– Ebben az évben úgy alakult, hogy több nagyobb szabású produkcióra is felkért a Dohnányi Zenekar. A szorosabb kapcsolat az együttessel mégis a nyár folyamán alakult ki. Egy rendkívül intenzív próbaidőszak után közösen mutattuk be Gyöngyösi Levente (váltónk középső tagja) Mester és Margarita című opera-musicaljét, amiben Woland professzort alakítottam. Megragadott a zenészek lendülete, munkabírása, tetszett, ahogy Hollerung Gábor dolgozik az embereivel és velünk, énekesekkel. A jól induló együttműködés annyira elmélyült, hogy közös ötlet nyomán augusztus végén készítettünk egy lemezfelvételt. Jelenleg folynak az utómunkák és CD a tervek szerint december elején már kapható lesz. A felvétel egyik szünetében épp a Varázsfutodáról beszélgettünk, amikor kiderült, hogy hiányzik még egy ember az egyik trióból. Mivel az Opera ezúttal nem szervezett csapatot, boldogan vállaltam. Hiszen a verseny az mindig jó!