Intellektus vagy érzelem?

Avishai Cohen egy kvintettel készített lemez után most kvartett-anyaggal jelentkezett, a megszokottól kissé eltérő felfogásban. A jazztrombitás Cross My Palm With Silver című albuma mellett Händel Ottonéjának a Deccánál megjelent, George Petrou által vezényelt felvétele foglalja el a szeptemberi Gramofon-toplista harmadik helyét.

Az első Händel-életrajz (1760) szerzője, John Mainwaring számol be a következőkről: egy nap a mester (franciául) kérdőre vonta szoprán sztárját, Francesca Cuzzonit, amiért az nem akarta elénekelni az általa alakítandó hősnő – Theophanu bizánci hercegnő – gyönyörű áriáját az Ottone című operában.

Ó, hölgyem, nagyon is tudom, hogy ön valóságos női ördög; ám meg fogja látni, hogy én viszont Belzebub vagyok, az ördögök fejedelme

– így Händel. Azzal derékon ragadta az énekesnőt, fölemelte, és megesküdött, hogy kidobja az ablakon, ha még egy szót szól… A történet jól példázza, miként küszködött Londonban Händel azokkal az énekesekkel, akiket mellesleg ő szerződtetett a kontinensen a Royal Academy of Music számára. Legtöbbjük ugyanazokat a szerepeket énekelték Antonio Lotti hasonló cselekményű operájának (Teofane) drezdai előadásán, mint az ennek szövegkönyvén alapuló Ottonéban.

Pre-Order Handel’s ‘OTTONE’ from Parnassus ARTS Productions, featuring Max Emanuel Cencic, George Petrou with Il Pomo D’oro. #ParnassusArts pic.twitter.com/7YFhaxpO0V

— Decca Classics (@deccaclassics) April 21, 2017

A háromlemezes felvétel az 1723-as, King’s Theatre-beli  ősbemutató teljes anyagát tartalmazza, sőt többet is: azokat a kiegészítéseket és helyettesítéseket is, amelyeket a címszerepet – Otto német királyt – alakító Senesino csikart ki a zeneszerzőtől az 1726-os felújítás számára. Így azután, a kasztrált sztár szeszélyéből, Ottone csodaszép panaszdalának is át kellett adnia a helyét egy viharos virtuozitású ária (Un disprezzato affetto) számára. E remek felvételen persze mindenekelőtt a kontratenor Max Emanuel Cencic (Ottone) csillog, de a többiek is mind kiválóak, közülük is elsőként Cuzzoni méltó mai utódja, Lauren Snouffer (Teofane). A görög karmester pedig ezúttal bebizonyítja, hogy nem csak saját korabeli hangszeres együttesét, az Armonia Ateneát képes magával ragadni.

Ahogyan a Gutenberg-galaxist, a nyomtatott könyvet szerencsére nem tüntette el teljesen az internet, ugyanúgy a hangfelvétel-készítés és -kiadás online korszakában sem szűntek meg a fizikai hanghordozók. Sőt, az értékteremtő zenei műfajokban a kézbe vehető, szép grafikával és minőségi booklettel kínált hanglemez az elmúlt időszakban Európa-szerte felértékelődött.

A Gramofon havonta jelentkező összeállítása szubjektív toplista: ebben a hónapban mi ezeket a lemezeket hallgatjuk legszívesebben a szerkesztőségben.

Avishai Cohen új albuma jellegzetes ECM-lemez: összetett témák, gazdag textúrák, lassú építkezés, elégikushangvétel, levegős hangzás, artisztikus előadásmód, kiváló hangszeres teljesítmények. Az izraeli születésű, New York-ba költözött Avishai Cohen trombitás – nem tévesztendő bőgős névrokonával – 2016-ban Intothe Silence című lemezével debütált a német kiadónál. Azt trombita-szaxofon-zongora-bőgő-dob felállású kvintettel, újabb albumát kvartettel készítette: a zongora mögött most is Yonathan Avishai ül, a dobokat is Nasheet Waitskezeli, míg bőgőn új tagként Barak Mori játszik.

Olyan muzsikusok, akik nemcsak értik, hanem érzik is egymást, ami az ilyen, kölcsönhatásokra épülő, intim zene létrehozásának elemi feltétele. Öt darab, mindegyik a zenekarvezető szerzeménye, feltűnően rövid, 38 percnyi játékidőben. Megkomponált, mégis a spontaneitás, a rögtönzött játék hatását keltő, lírai, alapvetően tonális anyag, amelyben a témák felvezetéséhez, kibontásához képest a ritmus visszafogott szerepet játszik. Mármint hagyományos, egyenletes lüktetést szolgáltató funkciójában. Mint a modern jazzben gyakran, a bőgő és a dob szerepe reflektív; feladatuk elsődlegesen a trombita és a zongora játékának értelmezése, alátámasztása, kiegészítése, amiben különösen Waits jeleskedik.

A négy hangszer olykor külön szólal meg, gyakoriak a kiállások, a szóló, duó, trió társítások, mint a Shoot Meinthe Leg című számban, amelyik a trombita és a bőgő kettősével, majd utóbbi magányos hangjaival zárul. A modern felfogású Cohen ezúttal visszafogta kísérletező, avantgárd hajlamait, de trombitájára nem tett tompítót: hangja nyíltan, tisztán, vibrato nélkül szól, játéka kerüli a kilengéseket. Intellektus vagy érzelem? Is-is.