Gyöngyösi Levente a fiatal zeneszerző-generáció kiemelkedő figurája, akitől nem idegen az extremitás sem, legyen szó munkáról vagy szabadidőről. Mindenbe teljes szívvel beleveti magát, belead „apait-anyait”. A Varázsfutoda kupa résztvevőjeként arról beszélgettünk, hogyan is hat a sport az alkotói munkára.
– Köztudomású volt rólad, hogy focizol, túrázol, kerékpározol. Azután beindult a „futóőrület”. Szinte minden nap futócipőt húzol, bárhol is vagy. Miért épp a futás az, ami most ennyire elragadott?
– A futás számomra, ha jól belegondolok, huszonegypár éves koromtól kezdve az első számú egészségmegőrző, kondicionáló, stresszoldó, energia- és lelkierőgyűjtő tevékenység volt. Időről időre kimaradt pár hónap, néha akár egy-másfél év is, de az utóbbi időben próbálom nagyon komolyan venni és lehetőség szerint rendszeresen űzni. Kitartásra nevel (ami, Ikrek jegyű lévén, nem éppen erősségem), és érdekes módon nagyon szeretem a monotonitását is. Különös, hogy ez a mozgásfoma, amely egyben aktív sporttevékenység is, mennyire nyugtató hatású tud lenni.
– Szabadúszóként gyakorlatilag csak magadra számíthatsz, viszont szabadon osztod be az időd, energiád. Könnyen ráveszed magad a rendszeres futásra?
– Csak a kezdet nehéz. Megfigyeltem: van egy jellegzetes dinamikája annak, ahogyan hosszabb kihagyás után a testünk viselkedik, amikor újra elkezdünk futni. Az első alkalom könnyűnek tűnik, szinte el sem fáradsz. A másodiknál már jóval lassabb vagy, mert komoly izomlázad van. A harmadiknál tetőzik az izomláz, mindened fáj, alig bírod végigcsinálni. De szégyellnéd magad, ha ilyen hamar abbahagynád, úgyhogy újra elmész. Az izomláz elmúlik, de még sokáig nehéz lefutni a kitűzött távot. Aztán úgy másfél, két hónap múlva lassan elkezded érezni a változást: a tüdőd meg az izmaid már nem tiltakoznak, sőt a táv vége felé még van benned tartalék, gyorsítani is tudsz, akár növelni is tudod a távot. Extatikus érzés! Innentől kezdve nemhogy rávenni nem kell magam, hogy elmenjek futni, hanem kifejezetten rosszul esik, ha kimarad egy alkalom.
– Úgy képzelem, hogy egy alkotónak, különösen egy zeneszerzőnek, folyton zenével, dallamokkal, ritmussal, akkordokkal van tele a feje. A hosszú kilométerek alatt mi jár a fejedben?
– Régebben valóban rengeteget gondolkodtam futás közben az aktuális művemen. Mostanában viszont – mivel rájöttem, hogy máskor egyszerűen nem jut rá időm – zenét hallgatok. A lehető legkülönbözőbb műfajú zenéket: Mozart-operákat Gardinerrel, Charpentier Te Deumát Minkowskival, Verdi Requiemjét, Josquint a Hilliard Együttessel, a Muzsikás együttes csodálatos 1986-os lemezét, a Nem arról hajnallik-ot, amelyet Szörényi Leventével közösen készítettek, de természetesen Aerosmith-t, Rolling Stonest, Illést, Fonográfot, Koncz Zsuzsát is.
– Hogyan hat a sport a munkádra? Energiaforrás vagy inkább feszültséglevezetés?
– Mindkettő, de ami a lényeg: sokkal, de sokkal jobban megy tőle a munka.
– Szereted a versenyhelyzeteket? A győzelem fontos vagy a részvétel?
– Most majdnem rávágtam, hogy á, nem, nem szeretek versenyezni, hanem a lényeg a futás és a közben átélhető meditáció és lelki megtisztulás, de eszembe jutott, hogy mennyire bosszantott tegnap, amikor egy nálam másfél fejjel alacsonyabb, idős hölgy simán megelőzött. Legalább egy kilométeren keresztül próbáltam tartani vele a tempót, de hiába. Végül mérgesen feladtam.
– Azonnal elfogadtad a Dohnányi Zenekar felkérését, hogy csatlakozz az egyik váltójukhoz, hiszen igen szoros kapcsolatban állsz az együttessel. Hogyan, mikor alakult ki ez az együttműködés és mik a további közös tervek?
– A 2000-es évek elején játszották először A gólyakalifa című operámat. Néhány év szünet után, 2006-tól kezdve szinte folyamatosan kapok tőlük megbízásokat, közülük többől életem eddigi legfontosabb művei születtek: az I. szimfónia, A Mester és Margarita című opera-musical. Vezető karmesterükhöz, Hollerung Gáborhoz szoros barátság fűz, csakúgy, mint a zenekar számos tagjához. Remek társaság, kiváló zenészek, akikkel egyszerűen öröm együtt dolgozni – és futni.
