Sokan már akkor is féltették, amikor még csupán feleennyit énekelt. Ám László Boldizsár, a 2017/18-as évad egyik Kamaraénekese láthatóan, sőt hallhatóan jól bírja az extrém terhelést, és kimondottan szereti a tenort próbáló, nagy feladatokat.
– Edita Gruberovával közös Roberto Devereux-előadással zárta a szezont, majd egy hét múlva Cavaradossit énekelt a szegedi Dóm téren. Sűrű napjai voltak…
– Inkább sűrű évek. Próbálom visszafogni a tempót, rég nem vállalok el minden felkérést, nehogy a minőség rovására menjen a sok feladat, de igazából élvezem, hogy ennyit bírok. Ahogy az is hihetetlenül boldoggá tesz, hogy egy olyan csodával dolgozhattam együtt, mint Gruberova. A 2017/18-as operai évadom is ilyen koncentrált, pedig nem is mondtam igent az összes lehetőségre, amivel az igazgatóság megkínált.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
Inkább csak azokra a bemutatókra, szerepekre vállalkoztam, amelyek izgalmat és kihívást jelentenek számomra, ahol feszegethetem a határaimat. Engem ez érdekel, ezért is vállalok időről időre egy-egy más jellegű, operán kívüli megbízást, mondjuk, egy operettben vagy koncertfellépés alkalmával. És ezért örülök az olyan szólamoknak, amelyeket még soha nem énekeltem, és amiket igazán nem tud megformálni minden tenorista. Nagyon szeretem, hogy nekem jutnak az alaprepertoáron kívül eső, „speckó” tenorszerepek is, mint amilyen A hugenották Raoulja.
– Hogyan alakult a személyes Opera-története? Ha nem bántó az emlék, felidézném, hogy az ezredforduló táján ott voltam egy szilveszteri Strauss-gálán, az Erkelben, ahol akkori együttese, a Cotton Club Singers elég kedvezőtlen fogadtatásban részesült.
– Ez egy nagyon szerencsétlen történet: elmértük a helyzetet, a nézőtéri hangulat se volt kedvező, így kifütyültek minket. Mégis jó, hogy szóba került ez az eset, mert erről eszembe jut az a pillanat, amikor operaénekesként először ott találtam magam az Erkel színpadán. Akkor és ott bevillant annak a szilveszteri estének az emléke, csakhogy belőlem a kudarc nem görcsöt vált ki, inkább megötszörözöm a teljesítményemet, hogy elfeledtessem, ha elrontottam valamit. Itt is ez történt. Átgondoltam azt, hogy igen, ez ugyanaz az Erkel Színház, ahol egyszer megbuktam, de azután megráztam magam, és azóta ott csak tapsolnak nekem. A pályamódosításommal pedig nem tizenkilencre, hanem húszra húztam lapot, így igazán el kell tudnom viselni a kockázatot, de akár a hibázás lehetőségét is.
– Ez a mentalitás alighanem hasznára válhat majd egy olyan legendásan nehéz és igényes szerepben is, mint az emlegetett Raoul Meyerbeer operájából.
– Ez egy hihetetlen szólam! Meg lehet nézni az Operabase oldalán, hogy alig néhány tenorista énekli a világon. Van benne egymás közelében egy magas cisz és egy magas D – tehát extrém feladat. Könnyű lenne előre befeszülnöm emiatt, de én bízom a zenei vezetésben, hogy együtt ki tudunk dolgozni olyan kadenciákat, amelyek stílusosan előkészítik ezeket a nehezebb részeket. Szerencsére elmondhatom, hogy rendezett a viszonyom a csúcshangokkal. Tavaly nyáron, Szegeden például minden nap elénekeltem gyakorlásképp a Bohémélet és a Faust magas C-s áriáját – fél hanggal feljebb, cisszel! Semmilyen konkrét cél nem vezérelt, csak önmagam „szórakoztatására” találtam ki, de így is adott egyfajta biztonságot maga a tudat, hogy a magas C-m biztonságban van.
– A 2017/18-as évadban A hugenották mellett énekel majd A rajnai sellők és a Tóték bemutatóján is. Bár csak az utóbbi premier lesz igazi ősbemutató, egyelőre mindkét opera izgalmas talány a nézők, de talán a fellépő művészek számára is.
– Bevallom, Offenbach művébe még nem ástam bele magam, hiszen egyrészt 2018 februárja még messze van, másrészt számomra a legfőbb garancia az, hogy Anger Ferenc lesz az előadás rendezője, így tudom, hogy a darab is és mi, énekesek is át leszünk mozgatva.
Azt gyanítom, hogy legalább ötven százalékban színésznek is kell majd lennem, amit én imádok, ezért is szeretek vele dolgozni.
– És Tóth Péter operája, a Tóték, ahol az Őrnagy szerepe vár önre?
– Ez egy nagyon érdekes történet! Nekem ahhoz az operához már akkor közöm volt, amikor az még meg sem született. Négy-öt éve ugyanis többször éjszakáztunk párommal Geiger Lajos kollégámnál, és meglehetős rendszerességgel előfordult az a helyzet, hogy én még éjfélkor nagyban beszélgettem, a majd’ kétméteres Lali pedig elaludt az asztalnál. Erről nekem egyszer csak beugrott a Tóték – mint operatéma! Kapcsolatba léptem a jogörökössel, Radnóti Zsuzsával, és elkezdtük keresgélni az alkalmas zeneszerzőt. Az első választottunk, Hajdú Sándor sajnos meghalt, mielőtt hozzákezdhetett volna a munkához, aztán tíz hónapig hitegetett minket egy másik komponista,
míg végül rátaláltunk az alkalmas személyre, Tóth Péterre.
Később játszóhelyet próbáltunk felkutatni az elkészült opera számára, de valahogy mindig elakadtunk, mígnem egy ponton úgy éreztem, hogy el kell engednem ezt a történetet. És tessék, csodák csodájára, az Opera által most megtalált ez a darab, és benne az Őrnagy szerepe! Nagyon várom az áprilisi bemutatót! Fontos és izgalmas számomra ez a figura, már csak azért is, mivel a nagyapám mint katonatiszt annak idején szintén megjárta az orosz frontot.
– Ennyi feladat mellett maradt még olyasmi, amire vágyna mostanában az Operában? Távlati tervek?
– Én tervezős típus vagyok, de most nincsenek konkrét elhatározásaim, mert az elmúlt években annyi minden megtalált, amiről korábban még csak nem is álmodtam. Csak azt kívánom, hogy feleljek meg a követelményeknek: az igazgatóság, a közönség és a magam elvárásainak. Gruberovával énekeltem, Rigolettóval indítottam az újabb évadomat, jön A hugenották, és aminek külön örülök, feleségemet, Nánási Helgát a tavalyi sikeres debütálása után (Mariát énekelte a West Side Storyban) 2018-ra újra felkérte az Opera, ezúttal Oscar szerepére Az álarcosbálban. És tavaly megszületett a második lányom – a legjobb korszakomat élem!
