Az évad egyik nyitányaként új előadással bővült az Opera legkiterjedtebb köznevelési programja, az OperaKaland. A Figaro 2.0 az egész országot bejáró Gördülő opera után az Erkelben látható. Mozart színházáról a rendezőt, Hábetler Andrást kérdeztük.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
A Magyar Állami Operaház évekkel ezelőtt tűzte ki célul a zenés színpad és a balett műfajának minél szélesebb körű népszerűsítését. Az intézmény legkiemeltebb közművelődési projektje az Erkel Színházban zajló OperaKaland (és az ehhez kapcsolódó, a közgyűjtemények bevonásával létrejövő KultúrKaland), amely során az előadások komplex pedagógiai programmal egészülnek ki, hogy a diákok a zenei élményeken túl további szellemi felfedezéseket is tehessenek.
A korábbi években a művészek Erkel Hunyadi László és Bánk bán című operáját, Kodály Háry Jánosát, Vajda János Mario és a varázslóját, Donizetti Szerelmi bájitalát, a Bernstein-féle West Side Storyt, Mozart három klasszikusát, a Szöktetés a szerájból, A színigazgató, A varázsfuvola című remekműveket dolgozták fel értő magyarázatok kíséretében. Ebbe a sorba illeszkedik most Puccini Bohéméletének újragondolt változata után a mozarti színház egyik legkomplexebb darabja a Figaro 2.0 is.
Az igazi műalkotás arról ismerszik meg, hogy rólunk és hozzánk szól. Mozart Figaro házassága olyan alkotás, amit érdemes kiszakítani a saját keretei közül, mert kortalan, a kamaszoktól az idősekig mindenkihez szól, és ha megtesszük az eltávolodás gesztusát, éppen hogy közelebb kerülünk a műhöz
– mondja Hábetler András. Véleménye szerint az életünkön végigvonuló szerepek, a házasság, a kapuzárási pánik, a házastársi magány, a szexualitás elvesztése vagy éppen felfedezése, a hatalom és magánélet keveredése, a féltékenyég kezelése mind része a létezésünknek, amiről Mozart zseniális dramaturgiai érzékkel beszél, függetlenül attól, hogy modern-e a rendezés vagy sem.
Az opera sikere nem önmagában a jelmezeken és a díszleten múlik, hanem azon, hogy ezek a kiegészítők mennyire tudják megvilágítani a kompozíció lényegét
– hangsúlyozza a rendező.
Hábetler András a Városmajori Szabadtéri Színpadon vitte színre először a darabot, amiben Ókovács Szilveszter fantáziát látott, és a Gördülő opera programjává tette, a vidéki előadások technikai adottságaihoz mérten pedig Köteles Géza karmester alakította át azt kamaraoperává. Az új hangszerelés nem nélkülözte a könnyűzenei elemeket sem, és bár az Erkelben a mozarti partitúrát hallhatjuk viszont, a rendező arra figyelmeztet, hogy
„a fontosabb dramaturgiai pontokon egy kissé távolabbra is elrugaszkodik majd a zenei anyag a megszokottól, és meghagyjuk a produkció interaktivitását is, ami az elmúlt időszakban sikeres kezdeményezésnek bizonyult. Ez az alkotás a szabadságot hirdeti, amely ellene van minden formalizmusnak, a közönség megszólításával pedig azt szeretnénk elérni, hogy a nézők szinte az első pillanattól kezdve felvegyék a produkció diktálta sebességet. Ebben az operában szinte percenként változnak a viszonyok. Éppen ezért úgy gondolom, hogy a sikerhez nem elegendő, ha az énekes kiválóan ad elő egy nehéz áriát, mert a Figaróban sokkal több hangsúly helyeződik a személyiségre és a színészi játékra. A kapcsolatok és az egyes hangulatok átalakulását szinte a másodperc tört része alatt le kell tudni reagálni, pont úgy, ahogy a való életben. Ezt csak Mozart volt képes ilyen tökéletesen megjeleníteni a színpadon. Az utazó változathoz két új szereposztás is csatlakozik, hiszen nagyon sok előadást kell teljesítenünk, és ha már a közönséggel való kommunikációt említettük, fontos elmondani, hogy a mozarti dramaturgia épp az előbbiek miatt állítja érdekes és élményszerű kihívások elé a fellépőket. A szerep átélésére itt igen nagy szükség van, hiszen nem ködös érzelmekről van szó, hanem nagyon is komoly és konkrét élethelyzetekről. Ennek megfelelően a próbafolyamat egy önismereti tréning is volt annak érdekében, hogy a színpadon a saját lelkivilágunkból merítve tudjuk megformálni a karaktereket.”
