Galánta, Florida, Párizs. A Kodály Filharmonikusok Debrecen koncertjének három állomása a 20. század három olyan magyar zeneszerzőjéhez köthető, akik külföldön is jelentős hírnévvel büszkélkedhetnek.
Gyakran halljuk a közhelyszerű gondolatot, miszerint a világban szinte mindenütt találkozhatunk magyarokkal, de még akár a magyar muzsikusokra is leszűkíthetnénk ezt az állítást.
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg
A Kodály Filharmonikusok Debrecen november 19-i hangversenyéhez köthető három komponista talán nemzetközi szinten is a legjátszottabb, jóllehet, a műsorukon szereplő művek közül itthon leginkább Kodály Zoltán 1933-ban komponált Galántai táncok című darabjával találkozhatunk a koncerttermekben. A darabot a Budapesti Filharmóniai Társaság rendelte Kodálytól, fennállásuk nyolcvanadik évfordulója alkalmából, Kodály pedig saját gyerekkorát idézte meg, hiszen Galántán találkozott először a „zenekari hangzással”, méghozzá Mihók prímás cigánybandája jóvoltából.
De híres volt a galántai cigányok muzsikája már a 18. században is, hiszen arról ír a kolozsvári származású nyelvész, Gyarmathi Sámuel, hogy „Semmiféle Mu’sikás ugy a’ Verbunkos nótát a’ talp alá nem rakja mint a’ Galántai Tzigányok”. Ehhez a régi galántai hagyományhoz nyúl vissza a mű.
Nemcsak Galántától hosszú az út Floridáig: eredetileg Hidas Frigyes tenorharsonára és basszusharsonára írt Kettősversenye is a kölni Nyugatnémet Rádió felkérésére készült el 1988-ban, majd ennek zongorás változatát rendelte meg a komponistától a Florida State University (ez az az egyetem, ahol tallahasseei éveiben Dohnányi tanított), az 1991-es átdolgozás ajánlása Jim Croft karmesternek szól. A mostani koncerten persze nem a zongorás változat hangzik fel, hanem a zenekaros, mégpedig a debreceni születésű, karmesterként és zeneszerzőként már egyaránt jelentős sikereket elért Dobszay-Meskó Ilona által vezetett Kodály Filharmonikusok Debrecen „kíséri” a szólistákat, Juhász Istvánt (tenorharsona) és Veér Mátyást (basszus harsona), akik tavaly ősszel a BMC Nemzetközi Tenor és Basszusharsona versenyén arattak fölényes győzelmet.
A zenekar valószínűleg nem a számmisztikát követve válogatta össze hangversenyének repertoárját, de az 1933-as Kodály-darab, valamint az 1988-as Hidas-mű után a két dátum közé ékelődik be Lajtha László 1955-ben komponált, Párizsban bemutatott 6. szimfóniája, amely bár az 1956os forradalom és szabadságharc előtt nem sokkal született, ráadásul egy olyan időszakban, amelyben Lajtha életét is megkeserítették a hivatalos szervek (nem kaphatott útlevelet, valamint itthon inkább csak népzenekutatói munkásságát ismerték el), mégis — akárcsak Beethoven Hatodikja — hangvételében derűs, életigenlő, optimista.