A 19. századi komponisták és zenészek igényeinek a natúrtrombiták már nem feleltek meg, így a hangszerek kromatizálása és intonációjuk javítása céljából zeneszerszámaikra először csak hanglyukakat fúrtak, majd újabb és újabb billentyűket szereltek fel.
A számos kísérlet közül talán Anton Weidinger 1792-ben bemutatott találmánya volt a legsikeresebb. Trombitájára a zeneeszköz többszörösen meghajlított csőkanyarulatán átívelő, legyezőszerűen elhelyezett csuklós billentyűket erősített, amelyek segítségével már a kromatikus hangsorokat is lejátszhatta. 1796-ban a 64 éves Joseph Haydn Esz-dúr Concerto per il Clarino című művét, majd Johann Nepomuk Hummel Concerto a Tromba Principale című E-dúr trombitaversenyét is billentyűs-trombitára komponálta. Hummel 1804-ben Haydn utódaként a kismartoni Esterházy-kastélyban mutatta be művét, amelynek trombitaszólamát természetesen maga a feltaláló, Anton Weidinger játszotta el.
Az angol hangszerkészítők inkább különféle szelepekkel kísérleteztek. A londoni William Shaw 1787-ben készített Esz hangolású harmonic trumpetjén három elforgatható ventil és egy billentyű segítségével változtatta zeneeszköze alaphangját. Charles Clagget 1788-ban a két egymástól félhangnyira hangolt natúrtrombitából összeépített váltószelepes chromatic trumpet-jével keltett nagy feltűnést. Az utóbbi hangszer elnevezése ellenére nem volt teljesen kromatikus, de kiegyenlítetlen hangzása miatt se szívesen játszottak rajta, így hamar feledésbe merült.
Mandel Róbert a Kossuth Kiadónál megjelent kötetéről ide kattitva olvashat bővebben.
A kürtök felszerelése billentyűkkel sokkal komolyabb eredményeket hozott feltalálóik számára, mint a trombitákkal való kísérletezés. A legendás ír tüzérség, a Cavan Militia fúvószenekarának karmestere, Joseph Haliday 1810-ben szabadalmaztatott billentyűs kürtje, a Royal Kent Bugle óriási sikert aratott a katonai zenekarokban.
A dublini Haliday a trombitáénál nagyobb korpuszú, főként B, C, ritkábban A és Esz hangolású kürtjeire a hanglyukakat befogó billentyűket már nem átlósan szerelte fel, hanem sorban a hangszertestre erősítette.
Ezzel a masszívabb szerkezettel már biztosabban játszhatta a kromatikus hangsort.
A Londonban is népszerű instrumentum Európa-szerte közismertté vált, így előbb Párizsban Cor à clefs néven kezdték készíteni, míg német nyelvterületen már nemcsak a katonai fúvósegyüttesekben használták, hanem ismert zeneszerzők is gyakran alkalmazták a Klappenhorn vagy Klappenflügelhorn néven is elterjedt zeneszerszámot. Az amerikai kereskedők részben Angliából szerezték be a keyed bugle vagy kent bugle néven népszerűsített zeneszerszámaikat, míg a New Hampshire-i Winchesterben működő Graves & Company hangszermanufaktúrában Edward Kendall, a Boston Brass Band fúvószenekar alapítója szakmai tanácsai alapján 1837 után kezdték mívesen gravírozott rézfúvós hangszereiket készíteni.
