A rocktól a jazz felé

The Graham Bond Organisation

A jazz a 60-as években addig nem tapasztalt változáson ment át. Az amerikai rockzenében az ötvenes évek sztárjainak többsége nem volt képes megújulni, zenéjük kifáradt, eközben  Angliában sorra jelentek meg a fiatalokból álló rockzenekarok. A zene a megújulása szinte egyszerre kezdődött a két zenei helyszínen, az addigra rocknagyhatalommá vált Angliában és a jazz őshazájában, az Amerikai Egyesült Államokban.

Valóban meghalt a jazz a hatvanas években?

Míg a jazzmuzsikusok úgy érezték, hogy a kor által jobban elfogadott rock felé kell nyitniuk, beépítve a zenekarokba az elektronika vívmányaként használt elektromos hangszereket, ugyanakkor a rockzenészek a zeneileg igényesebb jazz irányában haladva kísérleteztek. Így jött létre egy érdekes zenei házasság: a jazz és a rock fúziója.

A jazz hatására a rockzenében több jellemző változás következett be:

• növekedett a darabok hosszúsága, nemritkán 6-8 perces számok jöttek létre,

• az akkordok és a harmóniák komplexebbé váltak, mint a tradicionális rock and rollban,

• megjelentek a jazz hatását tükröző improvizációk, melyek nem csupán a dallam megismétléséből álltak,

• a melódiák bonyolultabbak, összetettebbek lettek, mint korábban voltak,

• a dobjáték keményebb és kifejezőbb lett,

• a basszusjáték – a dobhoz hasonlóan – kemény lett, és már nem csak „sétáló basszust” játszottak a zenészek,

• az addigiaknál jóval nagyobb szerep jutott a fúvósoknak.

A rockzene átalakulásának egyik kiindulópontja Anglia volt. Az ötvenes évek végén Angliában még táncoltak a jazzre, és nemcsak a hagyományos, New Orleans-i jazzt játszó klubokban, hanem a bebopot és coolt játszó modern együttesek zenéjére is. Az egyetemi bulikon élő zene volt, általában jazz, arra táncoltak a diákok még a rock and roll fénykorában is. Sokan azok közül, akik nem beatzenészek, hanem úgynevezett progresszív rockzenészek lettek, eredetileg jazz-zenészként kezdték pályafutásukat, de a beat-, majd a rockhullám csúcsán abból egyszerűen nem tudtak megélni. Ilyen muzsikus volt az altszaxofonos és billentyűs Graham Bond. Ő tekinthető az angol progresszív rock, illetve a jazz-rock irányzat ősatyjának. A hatvanas évek elején azonban még igazi autentikus, romlatlan modern jazzt játszott.

A jazz évszázada című kötet e-book formátumban megvásárolható a következő webáruházakban:

Kobo

Nook

DiBook

Graham Bond zenekarában játszott a szaxofonos Dick Heckstall Smith, a dobos Ginger Baker és a bőgős Jack Bruce. Bond együttesében tűnt fel később egy Észak-Angliából akkortájt Londonba származott fiatal jazz-zenész, John McLaughlin is, aki a hetvenes években a Mahavishnu zenekar élén világsztárrá vált, elsősorban a progresszív rock rajongóinak körében.

A sorba kívánkozik az angol bluesmozgalom is, amely azokból a klubokból indult, amelyekben eredetileg New Orleans-i muzsikát játszottak. A blues ugyanúgy táncolható volt, mint a New Orleans-i, másnevén dixieland jazz, és még egy ideig párhuzamosan futott a rock and roll-őrülettel. Alexis Korner és John Mayall gitárosok álltak a mozgalom élén. Korner társult az énekes-szájharmonikás Cyril Daviesszel, majd 1962-ben csatlakozott hozzájuk a Rolling Stones későbbi dobosa, Charlie Watts, valamint a szaxofonos Dick Heckstall-Smith is (aki később Bond együttesének szaxofonosa lett). Ez a formáció igazi fekete hangzású rhythm and blues muzsikát produkált.