Vagy inkább fehér holló? Remélem egyre kevésbé lesz az. Igen, a kis hazánkban, és még néhány helyen, képtelenségnek tartott és épp ezért főleg szánakozva említett úgynevezett „chin-off” hegedűtechnikáról szeretnék itt, ígéretemhez híven, pár szót szólni.
Barokkhegedűs pályafutásom alatt talán soha máskor nem találkoztam ahhoz hasonló arrogáns és ellenséges magatartással, mint mikor ezt a témát, technikát szóba hozom. Természetesen, híres, hírhedt kuruczos mentalitásunkhoz híven, főleg itthon, illetve magyaroktól kapja az ilyesmit az ember annak ellenére (vagy éppen amiatt), hogy itthon eddig még alig fordult elő, hogy valaki ennek a hegedűs játékmódnak a szélesebb körű népszerűsítésére lehetőséget kapott volna. Annak a zseniális, 1996-ban Szombathelyen tartott kurzusnak a kivételével, ahol a remek olasz barokkhegedűs Enrico Gatti engem is sikeresen „megfertőzött” és így az irányzat felé az első lépéseimet elősegítette, tán csak saját kisebb léptékű szegedi és budapesti próbálkozásaimat tudnám említeni, de ezek hatásáról inkább a résztvevőket lenne érdemes megkérdezni.
Mivel az „állami”, „hivatalos” évenkénti kurzusokon, vagy akár zenei intézményekben a téma máig még a kérdésfelvetésig sem jutott el, valójában nem csoda, hogy nagy a technika iránti értetlenség, ami, mint korábban említettem, főleg tudatlanságból ered, hiszen itthon senkinek sincsen lehetősége ezt a fajta hegedülést szakavatott irányítás mellett kipróbálni. Pedig ez a „szabad tartás”már nem is olyan új keletű. Sigiswald Kuijken kezdte el tanítani Hágában 1971-től (!) saját, a korabeli írásos források, iskolák, festmények és hangszerek tanulmányozása alapján leszűrt tapasztalatait elsőként ültetve át a gyakorlatba. Általában elmondható, hogy ő is, mint a régizenélés összes többi úttörője (Leonhardt, Brüggen, Harnoncourt) sokkal tájékozottabbak és olvasottabbak voltak mai követőiknél és komolyabban is vették a források tanulmányozását, talán ezért juthattak messzebbre a kompromisszumok kerülésében is. Persze az is igaz, akkoriban maga a műfaj még újdonságával hatott, nem települt rá azonnal a show-business, így volt idő odafigyelni a részletekre.
Mivel a Kuijken testvérek működési területe főként a Benelux államokat érintette, nem meglepő hogy az itteni zenekarokban (mint például az 1972-ben alakult La Petite Bande vagy az 1981-ben induló 18. század zenekara) rövidesen sokkal több szabad tartással játszó hegedűst lehetett találni, mint például a mai „historikus” együttesekben annak ellenére, hogy sokan a régizenélést is a már akkor divatban lévő, korábbi cikkemben említett, vállpárnákkal kezdték. Természetesen egy ilyen döntés nemcsak a források ismeretén, hanem azok értelmezésén is múlik. A számtalan régi traktátus azért a szabadsággal, illetve az állal való tartás szükségességének mértékével kapcsolatban igencsak eltér, sőt vannak olyan írások is, amelyen kifejezetten az állandó tartás mellett érvelnek. A kérdés ezekkel kapcsolatban csak az, valójában kiknek írták ezeket és kiket tekintettek példának. A „chin-off” ellenzőinek érvei szerint csak amatőrök tarthatták szabadon, áll nélkül a hangszert, mivel ők nem játszottak bonyolultabb dolgokat. A szabad tartás mellett állást foglalók szerint viszont éppen fordítva:
a profik nem engedhették meg, hogy ne elegáns, szabad tartással álljanak színpadra, és mivel eleve jobb adottságokkal rendelkeztek, könnyebben kigyakorolták az ehhez szükséges megfelelő mozdulatokat!
A szabad technika ellenében érvelők népes csoportját egyik legtehetségesebb korai képviselőjüktől szokták eredeztetni.
Reinhard Goebel véleményére iskolát és egy híres zenekart is alapított 1973-ban Musica Antiqua Köln néven, egyben megteremtve ezzel a korabeli forrásoktól néha teljesen eltérő zenei megoldások technikai megvalósításának lehetőségét is. Stílus lett ebből is, ami máig nagyon népszerű Németországtól Olaszországon át Angliáig.
Hogy konkrétan miről is van szó? Honnan ismerhetjük meg a szabad hegedűtartás különböző fajtáit látvány illetve hangzás alapján? Lássuk tehát!
A hegedűtartás szabadságával illetve a játékos állának a tartásban való aktív szerepével kapcsolatban lehetnek ugyan különböző vélemények, az azonban tudomásom szerint vitathatatlan, hogy 1761-ig minden hangszeriskolában a hangszertartásnak csak egy módját írják le, ahol a hegedűt a kulcscsonton, vagy alatta úgy helyezték el, hogy a játékos álla a húroktól JOBB felé esett.
(Gyakorlati tapasztalataim szerint éppen azért, mert így egy szabad tartás egyébként rögtön lehetségesebbé is válik.) A ma szokásos baloldalon tartás (az álltartó is ide kerül idővel) a későbbiek során sokáig csak alternatívaként szerepel, végső győzelme tán csak az álltartóéval együtt mondható ki. Ha tehát koncerteken járva, videót nézve „autentikusnak” hirdetett barokk zenei előadáson hangszerüket a húrok bal oldalán állukkal tartó hegedűsöket látunk, joggal feltételezhetjük, hogy vagy sosem hallottak egy másfajta, „historikus” hegedűtartásról, vagy nem jártak vele sikerrel, ezért tudatosan mellőzik, vagy egyszerűen kényelmi szempontokat követve tudomást sem vesznek róla. Mindenesetre ilyenkor véleményem szerint messze járnak az előadók a korabeli hangszeres gyakorlattól.
Hogy mit számít mindez? Hogyan befolyásolja a hangzást, ami végső soron sokkal döntőbb a látványnál? Honnan vehetjük észre a szabad tartásban való tájékozatlanságot mondjuk egy CD-t hallgatva?
Nos, sok más fontos tényezőt nem is említve (mint például a vibrato tudatos használatát, melyről egy külön cikkem szól majd), leginkább a vonókezelésről és így a hangminőségről. Míg a „chin-off” tartásban a vonó is egy fontos tényező a hangszer stabilitásának biztosításában, egy állal feszesen és rögzítetten tartott hegedűn a vonó sokkal könnyebben hagyhatja el a húrt, nagyobb tere kínálkozik a rövid, dobott, staccato-jellegű hangoknak ott is, ahol a szerző ezt nem is kívánná.
Éppígy a szélesebb, levegősebb, nagyobb vonósmozdulatok is automatikusan visszaköszönnek a modern praxisból kompenzálva némiképp a „régi” hangszer „szegényes” „tompa” hangzását. Azon túl, hogy mindennek nem sok köze van a régi traktátusokban leginkább magasztalt, lassú vonóval húzott hosszú éneklő dallamokhoz, a rövid, gyorsabb hangokat is egyenletessé, monotonná teszi, ellentétben például a barokk kor kedvelt inégale játékmódjával, amihez szintén egy folyamatosabb vonó-húr kontaktus szükséges. Nem is csoda, ha ilyen lehetőségek hiányában korunk leghíresebb olasz „barokk” zenekara is csak tipikus dinamikai kliséivel él a változatos artikulációs lehetőségek helyett. Az ilyen, rövid, pattogó vonókra és hangokra épülő előadásmód, ami egyébként rengeteg fölösleges hangsúlyt is eredményez,a hasonló együttesek basszus-szólamában is tettenérhető és egyik legkedveltebb hatásvadász eleme a kamubarokkozásnak.
Ha a chin-off technika a korhűség szempontjából zenei előnyökkel jár, miért nem egyértelműbb kipróbálásának az igénye a zenészek között? Mert mai fülekkel hallgatva nagyon furcsa hangzást eredményez! A kezdetekben mindez még szokatlanabb volt, mivel maguk a vállalkozó szellemű kísérletezők sem tudták, mit keresnek, mit keressenek. Ezért is vették komolyan a forrásokat egyetlen kapaszkodóként. Nem csoda tehát, hogy rögtön megosztotta a romantika stílusán felnőtt zenei közvéleményt.
Ma már ugyan sokkal több adat áll a rendelkezésünkre sokkal több forrásból, toleránsabbak viszont nem lettünk a régizene iránt érdeklődő muzsikusok kezdeti erőfeszítéseivel szemben. Míg jótékony biztatással fordulunk egy kisgyerek első hangszeres próbálkozásai iránt, sokkal kevésbé vagyunk elnézőek egy felnőtt, diplomás hegedűssel, ha netán barokk hangszerrel új kihívásokra vállalkozna.
Egy magára valamit is adó régizene-együttes vezetőjének pedig tudnia kellene arról, milyen is valójában egy-egy historikus hangszer korabeli játéktechnikája és erre fogékony zenészeket kellene keresnie és türelemmel tanulásra ösztönöznie a gyors, hatékony és látványoslátszatmegoldások helyett. Perszeideális esetben egy tájékozottabb koncertközönség is jobban értékelhetné egy modern hangszeren nevelkedett, de régizenészként, igazi korhű technikával kísérletező művész kezdeti, még talán nem teljesen meggyőző produkcióját is annál a muzsikusénál, aki a könnyű siker reményével lovagolja meg a „barokk trendet” és látszat-barokk vonójával nagyokat kaszálva, azt az ég felé lendítve fejezi be a koncertet, miközben tán még az állát is eltartja a hegedű bal (!) oldalától, először a koncert folyamán, a „hiteles fotó” kedvéért.
