Widder Kristóf 2014-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen fizikai színházi rendező-koreográfus szakon. Nevével kőszínházi és független előadásokban, az alkotói lista szinte bármelyik részében találkozhatunk.
Első próbálkozásra nem vették fel a színművészetire. Akkor következett az anglisztika szak – nyelvtudása miatt fel-feltűnik itt forgatott külföldi filmekben –, és jelnyelvi tolmácsolást tanult. „Kihagyhatatlan ziccer, hogy a jelnyelvre etűdöt építsen az ember. Az egyetemen még az első félévben megcsináltam egy vizsgára, kijátszottam ezeket a lapokat magamnak és másoknak, később csak akkor került elő, amikor egy osztálytársammal dolgoztunk.”
– Ha bemutatkozol, mit mondasz, mi vagy: színész, rendező, koreográfus? Vagy egyszerűen csak színházcsináló?
– Talán rendező-koreográfus, de az nem fedné le teljesen. A színházcsináló nagyzolásnak tűnik. Sokakban bujkál a kisördög, hogy az egyetemi szak vajon minden területen elég elmélyült tudást ad-e, és időnként jöttek olyan kérdések, hogy mihez is értünk valójában. Ilyenkor nehezebbé válik az öndefiníció is, mert amikor a legtöbb embernek egy csapásiránya van, a sokrétűség megkérdőjeleződik. Miközben a világ arrafelé megy, hogy igenis szükség van arra, hogy ne egy dologhoz érts. Egyáltalán nem biztos, hogy más profillal ugyanennyi munkám lehetne.
– Mi alapján döntesz egy felkérésről?
– Egy hónappal ezelőttig volt egy olyan stratégiám, hogy mindent elvállalok az időfaktor függvényében. Egész egyszerűen azért, hogy tapasztalatot szerezzek, mert a színházcsinálás leggyakorlatibb részét csak a színházban, munka közben, nem pedig az egyetemen lehet megtanulni. Azt érzem, hogy mostanra már valami jó értelemben vett rutin bekapcsolódott, köszönhetően annak, hogy Székesfehérváron visszatérőként megismertem egy struktúrát, amit más kőszínházaknál és a független projekteknél is tudtam használni. Viszont volt, hogy három-négy dolog futott egyszerre, és miközben az agyamat kontrollálhatom, a test azonnal reagál a túlhajtásra. Szóval nem dőlök hátra egyáltalán, de új szempontokat is figyelembe fogok venni a döntéseimnél.
Évekig csellózott. „A tanáraim bátorítottak, hogy vegyem komolyabban a zenélést, még a konzi is felmerült. Ahhoz persze több gyakorlás is kellett volna. A szüleim nagyon demokratikusan megkérdezték, mit szeretnék. Szerettem zenélni, el tudtam benne merülni, de amikor előadói vagy versenyhelyzetbe kerültem a pódiumon, egyszerűen feljött egy fal, elbizonytalanodtam, nem éreztem jól magam. Színpadon ilyen sosem történt. Úgyhogy 18-19 évesen végleg letettem a zenélésről.”
– Amikor színészként állsz a színpadon, kikapcsolod magadban a rendezőt?
– Most már igen. Ez is a diploma óta eltelt három év hozadéka, de egyáltalán nem tudatos a változás. Az egyetemen még magamban is bizonytalan voltam, ezért folyamatosan azt futtattam végig, amikor más dolgozott velem, rajtam, hogy vajon tényleg jót csinál-e, hogy én máshogy csinálnám-e. Azóta egy kicsit magabiztosabbá váltam a nézőtéren, ami a színpadi munkámra is visszahat, és rá merem bízni magam másra.
– És amikor kinn ülsz a nézőtéren, de alkalmazott koreográfusként, akkor milyen vagy?
– Titok! (Nevet.) Ott másféle bizalmi viszony van, hiszen mégiscsak a rendező elképzeléseinek kell rajtam keresztül megmutatkoznia. Alá vagyok neki rendelve, miközben annak, hogy valamiféle végrehajtó szerv legyek, egyáltalán nincs értelme. Vannak konfliktusok, persze, de az én feladatom az, hogy megértsem a rendező elképzelését, és annak megfelelően, ugyanakkor abból az én gondolataimat sem kihagyva adjak megoldást. Azt igyekszem elkerülni, hogy ráhagyjak mindent a rendezőre – akkor minek vagyok ott? (Nevet.)
– Az ifjúliszt, nulla (Zárlat), Mindegy – a független előadásokban azon túl, hogy hatással van rád, hogyan választasz alapanyagot?
– Mostanában kezdtem azon gondolkodni, hogy kellene-e ebben valamiféle tudatosság. Az egyén és társadalom viszonya mindig is nagyon érdekelt, arra viszont nincs bennem egyelőre törekvés, hogy egy műfajilag is következetes utat építsek. Míg a Mindegy és a nulla – jobb szót nem tudok – kortárs eszközökkel akart ehhez a témához nyúlni, a Tavaszi áldozat is ebből az indíttatásból, de egész más formanyelvet használva született meg. Nem látom formailag annyira távolinak egymástól azt, hogy a 20. század egyik legnagyobb előadási kánonjával rendelkező zeneművével foglalkozzam, vagy „mütyürözősen”, friss irodalmi műveket elektronikus zenével, filmmel kiegészítve dolgozzam, elvárások nélkül. És van egy másik vonal, ami kirajzolódik. A nagy női sorsok megfogalmazása: Bernarda Alba háza, Yerma, Psyché, Az üvegbúra. Még nem tudtam megfejteni, milyen belső késztetés vitt hozzájuk, de mindegyik saját választás volt. Lehet, hogy azért nem vagyok mély depresszióra hajlamos alkat, mert az élet nagy, tragikus pillanatait ezekben a választásokban élem ki! (Nevet.)
Az ifjúliszttel, még egyetemistaként ismerték meg a nevét koreográfusként. Az előadást nem szokványos helyszínen, a Zsámbéki Színházi Bázison mutatták be, majd a Nemzeti Táncszínházban is műsorra került. Szerencsések, akik látták, mert nem sokszor történt ez. „Több stádiuma volt az előadásnak. Szólóként indult, aztán bekerültek a szülők, majd bejött a szerelmi szál. Megszületett, díjat nyert Olaszországban, de nem játsszuk. Rendszeresen eszembe jut, merre lehetne még vinni a történetet. A nyáron a szegedi Thealteren kapott díjat a Tavaszi áldozat, és azt sem játsszuk. Könnyebb eltűnni, mint felbukkanni – ez sajnos erősen jellemzi a független alkotói szférát, különösen a táncot.”
– Ilyen körülmények között üdítő A hülyéje?
– Amikor nekiálltam, azt gondoltam, egyáltalán nem, utána pedig nagyon élveztem. Evidens volt, hogy meg se próbáljam kifordítani magából, mert a darab és a stílus, a forma nem bírja el. Azt viszont tudtam, hogy a világot, a tempót megválaszthatom, és nem vihetem el drámai irányba, de a felszínességének mégis mélységet kell próbálni adni. Talán sikerült, ebben jó partnereim voltak a fehérvári társulat tagjai. A főpróbahétre már nagyon jól éreztem magam.
– A Feydeau-darab a független projektekkel ellentétben komoly szériát futhat a bérlet kijátszása után is.
– A próbafolyamat alatt nem az utóélettel foglalkozik az ember, de az nagyon jó érzés, ha valami műsoron tud lenni, ha egy héten többször kapok SMS-t az asszisztenstől előadás után, amikor nem tudtam ott lenni, hogy ma este is ott, úgy és annyit nevetett a közönség, ahol kellett.
