Bécs Leopoldstadt városrészében, a Böcklinstrasse és a Josef Gall-Gasse sarkán álló városi bérpalotában lakott élete utolsó éveiben Goldmark Károly és itt hunyt el 1915. január 2-án.
A keszthelyi születésű Goldmark küzdelmes, nagy szegénységben töltött ifjúság után Bécsben telepedett le és haláláig ott élt. Világraszóló sikerét 1875-ben a bécsi operában aratta Sába királynője című operájával.
Nőtlen ember volt (a fáma szerint azért, mert egy férjezett énekesnőbe volt szerelmes…), azonban 1866-ban született egy lánya, Minna, akiről csak meglehetősen későn szerzett tudomást. E lánya révén, akinek a szobrászművész Ernst Hegenbarth (1867-1944) volt a férje, megismerhette a boldog családi életet. Két unokát is kapott: Károlyt és Franciskát. Franciska – magyarosan Ferike – szerencsére megírta emlékeit a nagypapáról, így sok mindent megtudhatunk a zeneszerző idős éveiről.
Goldmark a fővárosban csak a leghidegebb téli hónapokat töltötte: volt egy tuszkulánuma Gmundenban, a felkapott fürdőhelyen. Kora tavasztól késő őszig ott tartózkodott, ott szeretett és tudott a legjobban dolgozni. Unokája írja, hogy a barátok, szomszédok mindig megfigyelték, hogy tél beköszöntekor mekkora poggyásszal érkezik vissza Bécsbe. Ha nagyobbal a szokásosnál, azt mondták: Hosszú tél lesz az idén, az öreg két láda könyvet hozott magával 🙂
„Ferike” így jellemezte visszaemlékezésének utolsó lapjain:
Goldmark testi és lelki üdesége 85 éves korában már a csodával volt határos. Sétáin gyertyaegyenesen járt-kelt. Nyáron minden reggel egy órát töltött a kertben s hangosan olvasott egy fejezetet francia vagy angol könyvekből, kiírta belőlük az összes szavakat, hogy a gyakorlatból ki ne jöjjön.
Ebben az időben keletkezett utolsó műve is, a C-dur zongora ötös Op. 54. [helyesen cisz-moll.] Egyike legnemesebb műveinek, amelyben a csapongó ifjúi kedv versenyt tombol a mély szenvedéllyel. Egy egész emberi élet küzd, viharzik benne, hogy az utolsó legkedvesebb tételben felszabadulva a küzdelmekből, megtisztulva az élet csúcspontjára érve kicsengjen. Az utolsó simításokat 1914 novemberben végezte. Délután volt, amidőn a zongora fedelét lecsukva az éppen akkor belépő édesanyámhoz így szólt: „Most fejeztem be édesem, a kvintetteket.” És ez maradt utolsó műve. A háború és az ezekkel kapcsolatos izgalmak teljesen lekötötték. Teremtő kedve már nem volt.
[…]
1915. január 2-án négy órakor délután tett szegénnyé bennünket, oly rettenetesen szegénnyé. Halálánál nem voltam jelen. Apám mondta el, hogy békésen, szelíden, szinte méltóságteljesen szunnyadt el. Károly unokájának halálát, aki november 13-án esett el Szerbiában, már nem tudta meg, mivel halálának hiteles jelentését csak nagyapa temetésének napján kaptuk kézhez. Érkezett ugyan előbb is a tábori lelkésztől egy kártya, amely halálát jelzi, de ez nem volt hivatalos s így nem akartuk elhinni, sem pedig az öreg úrral elhitetni.
[…]
Szelleme most is él munkáiban tovább, valamint mindazok szívében, akik közel álltak hozzá.
Sírját Bécs központi temetője, a Zentralfriedhof régi zsidótemető részében találjuk, az 1. kapu közelében. Oroszlános síremlékét szobrász veje készítette.
Utolsó lakhelyének homlokzatán emlékét ma feliratos tábla őrzi. Hagyatékának egyik legfontosabb lelőhelye az Országos Széchényi Könyvtár.
