Iránban az állami televízióban nem mutathatnak hangszereket, nők nem énekelhetnek szólót, zenész nők vidéki városokban nem léphetnek fel nyilvánosan. Nezhat Amiri ilyen társadalmi klímában vezényelt Teheránban egyik legnagyobb presztízsű koncerttermében egy szimfonikus zenekart és kórust.
Nezhat Amiri úgy fogalmazott: „A kezdetektől az árral szemben kellett mennem. Nem vettek észre, senki nem foglalkozott azzal, hogy a képességeimet fejlessze, és az országot irányító hatalom hátat fordított nekem. De még mindig csinálom, megmutatom, hogy vannak és mindig is lesznek utak.”
Amiri egy évenként megrendezett állami zenei fesztiválon lépett fel zenésztársaival, 55 hangszeres zenészt és egy 16 fős kórust. A pódiumon levők körülbelül fele nő volt. Három darabot játszottak a kétórás kocerten, perzsa klasszikusok voltak a programban, köztük egy legendás zeneszerző, Morteza Hannaneh darabjának ősbemutatója. A zenekar hat hónapig próbált, ingyen.
Egy – Iránon kívül megjelent – újságcikk szerint Nezhat Amiri nem keres annyit, mint egy építőmunkás.
Legutóbb hasonló méretű zenekart, hasonló méretű koncerten 12 éve vezényelt nyilvánosan. A hangversenyterem egyike volt a legjobban felszerelt operaházaknak, de még az iszlám forradalom előtt sem léphetett pódiumára karmesternő.
Európában sem gyors a változás. Először kerül női vezető karmester bécsi zenekar élére: Marin Alsop 2019 szeptemberétől tölti be Bécs harmadik legnagyobb együttesének, az Osztrák Rádió Zenekarának első karmesteri posztját.
Nezhat Amiri keményen fogalmaz: szerinte végre el kellene dönteni a hatóságoknak, a zenét tiltják-e az iszlám törvényei. Az országban ugyanis előfordulhat olyan, hogy egy vidéki városban egy zenész nő nem léphetett fel trásaival – történetesen férfiakkal -, így a koncertet a függöny mögül hallgathatta csak, amögül kikémlelve látta a színpadot. „Mondják meg, hogy a nők színpadra léphetnek-e vagy sem. Hogy lehet az, hogy egy országon, egy rendszeren belül valahol szabad valamit, valahol meg nem?”
Nemrég újjáalakult a Teheráni Szimfonikus Zenekar. „A mi országunkban a vallási előírások szerint a zene olyan művészeti ág, ami nem kaphat teret, prioritást… Zenészek, zenetudósok, zenetörténészek generációit vesztettük el – vannak, akik életüket áldozták a zenéért.” Amiri nem túl optimista: „Sok hullámhegyet és -völgyet megéltem már. Most lefelé megyünk. A reménykedés után a reményvesztés időszakát éljük.” Ennek ellenére a karmesternő nem adja fel, a remény szimbóluma akar maradni:
Azért élünk, mert van remény. Van, hogy tudod, le fognak győzni, de mégis nekiállsz a küzdelemnek. Tudod, hogy meg kell próbálnod. Ha betörték a fejemet, bekötöztem, felálltam újra, százszor is.
(Via The Guardian)
