Első pillantásra nehéz összeegyeztetni, ha egy hangverseny valakinek a harminc éves pályafutását méltatja, ugyanakkor a művész még csak életének derekánál jár – holott most erre készülhetnek az érdeklődők március 12-én az Erkel Színházban. A magyarázat persze ezúttal is roppant egyszerű: Lukács Gyöngyi a spinto szoprán szerepkörben szokatlanul korán debütált, ám érettségét jelezte a siker, és maga a tény, hogy azóta a világ legnagyobb operaházainak állandó vendége.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
– Az Opera honlapja szerint a történet úgy kezdődött, hogy egy fiatal lány 1988 januárjában azt kérdezte a Keleti pályaudvaron: „Tessék mondani, merre van az Erkel Színház?”
– Így volt, hiszen még nem jártam ott. Biztosan sokan ismerik az életutamat: Győrben éltem és jártam iskolába. Mindössze tizenhat éves voltam, amikor Nyesztyerenko meghallgatott, és azonnal meghívott Moszkvába tanulni. Onnan utaztam haza épp téli szünetre a szülővárosomba, de azért még belefért egy meghallgatás az Operaházban. Az eredeti tervek szerint békés mederben folytatódott volna a vakáció, amikor váratlanul hívást kaptam Budapestről: ugorjak be az Erkel színházi Trubadúr-előadásba. A pályához szerencse is kell, de ez önmagában kevés, mert arra felkészülten kell várni. Emlékezetes siker volt az a produkció.
– Amivel rögtön kezdetét vette a nemzetközi karrier is?
– Bizonyos értelemben igen. Az Opera már akkor felkínált egy szerződést nekem, de én ragaszkodtam hozzá, hogy befejezhessem a tanulmányaimat Moszkvában. Később érkezett külföldi ajánlat is, de Petrovics Emil azt mondta, rám itthon van szükség – ami persze nem zárja ki, hogy vendégként felléphessek a világ legnevesebb operaszínpadain.
– Egy pontos információkat is közlő, de szándékosan komolytalan hangnemben íródott összeállítás szerint a spinto szoprán legfőbb ellensége a féltékeny, vagy éppen kéjsóvár bariton.
– Nincs mit tenni, a szerzők a klasszikus, nagy operákat így írták meg. A szoprán a tenor után vágyakozik, így hoppon marad a bariton, aki ezért bosszút forral. Még szerencse, hogy az élet és az opera nem pontosan fedik egymást. Nekem a hangfajok közül mindig is ez tetszett a legjobban.
Számomra a férjem, Alexandru Agache a világ legjobb baritonja, és ezzel a véleménnyel nem vagyok egyedül.
Ő is nagyra tart engem, kölcsönösen elismerjük egymást. Először Münchenben, egy Trubadúr előadásban szerepeltünk együtt. Egy ideig külön utakon jártunk, majd a szöuli operaházban, egy Macbeth-premieren ismét közösen léptünk fel: ő volt Macbeth, én pedig Lady Macbeth. Ott és akkor találtunk egymásra. Természetesen ő is partnerem lesz a március 12-i ünnepi esten.
– Úgy tudom, nem ennyiben merül ki a családi éneklés.
– A nagylányom operaénekesnő, a Zeneakadémia opera tanszakán végzett Marton Évánál, majd posztgraduális képzésen vett részt Angliában. Gyönyörű a hangja, nagy jövőt jósolnak neki. Sahakyan Lusine a neve, mivel az első férjem örmény volt. A kisebbik lányom, Sahakyan Emma konzis, magánének szakon tanul, és ő is szép hangot örökölt. Éppen ezért ezen a koncerten a Norma számomra más lesz, mint máskor, hiszen mindkét lányommal énekelhetek.
Nagyon örülök annak a lehetőségnek, hogy a családommal együtt állhatok színpadra.
Az operakedvelőktől is számos biztató üzenetet kaptam, ami azt jelzi, nem csupán mi, fellépők várjuk izgatottan ezt az estét.
– A gálaesten részletek hangzanak el Bellini Norma, Verdi Az álarcosbál, valamint Ponchielli Gioconda című operáiból. Ez utóbbiról azt mondta egyszer, hogy az összes fontos szerepet énekelte már, csak ez maradt ki valahogy.
– Régóta szerettem volna megformálni ezt a szólamot. Külföldi felkérésem volt már rá, de akkor éppen nem értem rá, kimaradt, itthon pedig nem volt repertoáron. Most ez az álmom is teljesül, mert az est második felében ennek a keresztmetszetét hallhatja a közönség.
– Mi az, amit még kiemelne a programból?
– A nyitó dalt, Erzsébet áriáját a Tannhäuserből: Te kedves terem, ismét köszöntelek. Azt hiszem, nem szorul bővebb magyarázatra a választás.
