„Honnan tudjuk, hogy e dallamok valóban régiek, hogy több száz vagy talán több ezer éves múltjuk van? Elképzelhető, milyen nehézségekkel kellett megküzdenie a gyűjtőnek, akinek épp e legértékesebb anyag megmentése volt a fontos. Az öregeket, főleg az öreg asszonyokat sokszor alig tudtuk éneklésre bírni. Egyikük szégyenkezett: nem illik ez öregasszonynak – mondotta; a másik attól félt, hogy gúnyt űzünk belőle, bolondítjuk; voltak, akik adóhivatalnokokat gyanítottak bennünk, mert most már a nótázást is meg akarják adóztatni.”
„A magyar és a vele szomszédos parasztzenének felfedezése a legerősebb ösztönzést adta a magyar művészi zene megteremtéséhez. Gyűjtő- és kutatómunkánk révén a legszorosabb kapcsolatba kerültünk vele; a falvakban, a tanyákon alkalmunk volt ezt a zenét a legintenzívebb módon átélni. Sohasem hangoztathatjuk eléggé, hogy épp ez az átélés az alapfeltétele mindennek, ha a népzene megihlető hatásáról beszélünk.” (Bartók Béla: A régi magyar népzenéről)
Az Utolsó Óra Program egy olyan kultúra utolsó mozzanatainak megörökítője lett, amely – habár elenyészett vagy igen közel jár a végpontjához -, hatással van a jelenre, észrevétlenül is. A zenén kívül mint utoljára megfogalmazott szellemi útravaló, kulturális muníció hangzottak el régi világból jövő élmények, emléktöredékek, vallomások és igazságok – amolyan általunk meg nem élt bölcsességek összessége, amellyel gazdagíthatjuk magunkat és az utódainkat, ha a mában értelmet tudunk adni azoknak a szavaknak, amelyek egy másik világ tapasztalataiból formálódtak.
„Két sír kellene: egyik nekem, másik a bánatomnak”
– Eke Péterné Simon Mária mondata, amely 2013-ban, Búzában hangzott el és azóta is a fülemben cseng…
Népzenénket, a valamikori falvak hagyományos zenéjét talán soha sem ismerhetjük meg valójában – talán pesszimista a gondolat, hogy az a hang és benne az a lélek már rég elenyészett a világban. Különféle elemekké alakult át arra az időre, amikor legelőször felötlött a kérdés: kik vagyunk mi és mit tudhatunk meg magunkról hagyományos zenénk által, amely egyedi, csak úgy mint a nyelvünk, gyökereit tekintve pedig kiismerhetetlennek és nehezen visszafejthető rejtvénynek tűnik összetettsége, sokszínűsége és az őt ért legkülönfélébb behatások nyomán.
Egy nézőpont a sok közül, az enyém, mely nem hitetlen, csak kissé szkeptikus…mely szerint az áhított egyezség avagy igazság a megfontolt, mára már kiterjedt és lenyűgöző precizitásra törekvő elméleti és terepkutatások, az új gondolatokra nyitott és önmagát felülvizsgálni bíró kutatói attitűd, a társtudományokkal való közös vizsgálódások, a zseniális tudós elméknek vagy a szerencsés világ vándorainak felfedezései ellenére is visszafejthetetlen.
A keresés azonban sokat tanít, legyen a célja személyes vagy tudományos,
és végeredményben kirajzolódnak azok a törvényszerűségek és azok a tények, amelyekre biztosan építhetünk, amelyekkel meghatározhatóvá válnak alapvetések és egy olyan azonosságtudat, mely nélkül nincs célja és nincs eredménye az effajta nyomozásnak.
Kelemen László: „Az Utolsó Órás gyűjtésben sokszor a halállal futottunk versenyt”
Bartóknál jobban pedig senki nem tudta volna megfogalmazni sem a célt, sem a hozzá vezető utat, mely önmagunk definiálása a világban a népzene, a hagyományos kultúra megismerése által:
„Mindenekelőtt azonban két alapvető kérdést kell tisztáznunk, nevezetesen: „Mit kell értenünk a népzenén?”, továbbá „Hogyan kell hozzálátnunk a gyűjtőmunkához ezen a téren? A tágabb értelemben vett tulajdonképpeni népzene azokat a dalokat öleli fel, amelyeket valamely földrajzi szélességi fokon élő nép ma is énekel, vagy régebben énekelt, s amelyek az illető nép zenei ösztönének elemi erejű kifejezői. Szűkebb értelemben véve, a népzene a melodikus alkotóművészet egésze, amely minthogy szervesen kapcsolódik valamely népréteghez, különböző stílusú ugyan, de érzelmi elrendezés szempontjából bizonyos mérvű egységet mutat.”
„Azokat az egyszerű dalokat, amelyeket csak egyes földművelő falusi emberek énekelnek, s a nép körében nincsenek elterjedve, nem tekinthetjük a népzene mintáinak. Hasonlóképp nem tartoznak a népzene körébe a hazafias dalok sem, mert a parasztok csak az iskolában ismerkednek meg ezekkel a dallamokkal, és sohasem fejezik ki elemi erővel kollektív zenei ösztönüket. Ezek a dallamok csupán vegetálnak a paraszti rétegben és a mesterséges hatás nyomait hordják magukon. Mindamellett a népi dallamok sorába emelhetünk néhány műkedvelő, álnépi melódiát, ha azokat nem csak egyes személyek éneklik, hanem az egész paraszti réteg hosszabb-rövidebb időn át. A dalok időbeli és térbeli elterjedtségének tulajdonítható, hogy
a dallamokban változások mennek végbe és különféle változatokban terjednek.
Ha az idegen befolyások hatására keletkezett változások egységes műfajúak, azonos irányban haladnak és hosszú életűnek bizonyulnak, akkor egész sor olyan dallam forrásává válhatnak, amelyeknek már bizonyos stílusegysége van, más szavakkal kifejezve: olyan zene keletkezik ily módon, amely már a népi alkotás félreismerhetetlen jegyeit viseli magán…”
Nem könnyű feladat a népdalgyűjtés. A legegyszerűbb, legszegényebb és a vasúttól legtávolabb élő néprétegek közt kell kutatnunk, ha tiszta, hamisítatlan formákat, típusokat akarunk találni, ha olyan dalokat akarunk gyűjteni, amelyeket a városi hatások nem torzítottak el. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az ilyen „szűz területeket” lakó nép bizalmatlanul fogadja az ajtaján kopogtató idegent. Hasztalanul bizonygatja jöttének célját, hiába mondja el, hogy elfelejtett régi dalokat szándékozik gyűjteni.
A helybeliek nem értik, hogy a „nagyvárosi úr” csupán azért vállalja a kényelmetlenséget, hogy régi paraszti dalokat hallgasson.
Sok parasztasszony azt hiszi, hogy a látogató új adó kivetését jelenti, ezentúl a zene után is adózniok kell majd! Az aggályokhoz járul még a szégyenkezés is, mert hát lehet, hogy az „úr” nevetni fog egyszerű, naiv dalaikon. A folklórkutatónak tehát sok időt és nagy türelmet kell szentelnie az akadályok legyőzésére.” (BARTÓK BÉLA: A NÉPZENÉRŐL 1929)
