Oláh Kálmán a hazai jazz élet emblematikus figurája, Liszt Ferenc-díjas zeneszerző és zongorista, aki a klasszikus zene és a jazz szintézisét igyekszik megalkotni. A világ élvonalába tartozó művészt dr. Nagy Gábor Tamás, a Budavári Önkormányzat polgármestere kérte fel 2017 végén, hogy a 2018-as Beethoven Budán Fesztiválra komponáljon egy olyan művet szimfonikus zenekarra és jazz trióra, amely klasszikus zenére és jazz elemekre épül.
A május 4-i ősbemutatót a MOM Kulturális Központban tartják, ahol Hollerung Gábor vezényletével lép színpadra az Oláh Kálmán Trió (tagjai: Oláh Kálmán, Barza-Horváth József és Balázs Elemér) és Budafoki Dohnányi Zenekar. Az új Beethoven témák alapján született mű mellett Oláh Kálmán: Passacaigla for Jazz Trio & Orchestra című műve is elhangzik majd. A nagyszabású projektről a szerzőt kérdeztük:
– Mit lehet tudni a készülő műről három hónappal a bemutató előtt?
– A klasszikus zene és a jazz szintézise lesz: nem Beethoven átirat és nem is témák „megjazzesítése”. Fontos, hogy szintézisnek hívjuk, mert ez nem crossover [azaz zenei műfajokat keresztező, többféle stílust ötvöző előadói felfogás – szerk.], hanem egy harmadik stílus, amely tartalmazza a klasszikus zenei formákat, hagyományokat, és emellett a jazzes elemeket, ritmusokat, illetve az improvizatív részeket is.
– Az első nagy sikert hozó, komolyzenét és jazzt ötvöző kisérleted Bach Goldberg-variációira készült 2001-ben. Ez volt az első lépésed az új stílus felé?
– Igen, ez az improvizációkból és feldolgozásokból álló kísérlet sodort el ebbe az új irányba. A dél-koreai GOOD International felkérésre komponáltam, illetve improvizáltam Bach Goldberg-variációit alapul véve. Majd készítettünk egy albumot a stuttgarti kamarazenekarral. Ők vonós zenekarként
a Goldberg-variációk eredeti, vonós zenekarra átírt változatát játszották, én pedig szóló zongorán reflektáltam bizonyos tételekre.
Így készült a lemez, aminek óriási sikere lett: Dél-Koreában több tízezer példányt adtak el belőle. Ezért kértek fel egy újabb ilyen jellegű albumra. Kiválasztottam tíz tételt Bach hat cselló szvitjéből, azokat picit átformáltam, így ezt még crossovernek lehet nevezni. Ezek szólóhangszerre írt darabok, ahol több lehetőségem volt zenekari kíséretet írni, és teljesen új felfogásban lejátszani bizonyos témákat.
Innentől kezdve a saját kompozícióimba gyakran beépítettem klasszikus zenei elemeket is, de amikor trióban jazz sztenderdeket játszom, az improvizációimban is megjelennek hasonló elemek, bár ezek nem feltétlenül témák, inkább hangzások, fordulatok. Ebben a jazzt és klasszikus zenét szintetizáló műfajban legismertebb munkám a Passacaglia, de ide tartozik az Esterházy Kastély felkérésére, a Haydn-zongoraszonáták témái alapján írt művem is. Ennek három tételét már tavaly nyáron bemutattuk, a teljes, öttételes programból pedig lemezfelvétel készül, ami remélhetőleg idén nyáron meg is jelenik.
– Hogy a sor teljes legyen, említsük meg a többi olyan előadásodat is, amely klasszikusokra épül!
– A Kodály-évben a Zeneakadémián volt egy sikeres koncertünk az Oláh Kálmán Sextettel, amelynek központi részét inkább a Kodály által gyűjtött népdalok adták. Emellett eljátszottunk néhány Kodály-epigrammát, és utána improvizációval reflektáltunk a témákra. Korábban Bartóktól a Két Kép Virágzás tételére készítettem átiratot. 2016-ban a Liszt Nyomában című, szintén a Zeneakadiémián megrendezett koncertemen elővettem a Consolation és a Szerelmi álmok témáját, és ezekre is készültek átiratok, illetve improvizatív parafrázisok is.
– Hogyan írnád le általánosságban a komolyzene és jazz kapcsolatát, egymásra gyakorolt hatását?
– A jazz zenészek a jazz megszületésétől kezdve foglalkoztak a klasszikus zenei hagyományokkal. Már a 20-as években elkezdődött egy olyan zeneszerzési jellegzetesség, a jazz-felé történő kikacsingatással – részben Bartókkal, de legfőképp Sztravinszkij zenéjével –, ami nagyon megfogta és inspirálta a jazz zenészeket. Olyannyira, hogy Sztravinszkij 1945-ben felkérést kapott Woody Herman zenekarától, hogy írja meg az Ebony Concertot. A jazz zenészek, köztük Charlie Parker, elkezdték mélyebben tanulmányozni Sztravinszkijt az ötvenes években.
Dave Brubeck vagy a Modern Jazz Quartett a harmincas-negyvenes évektől használtak klasszikus zenei elemeket. Duke Ellington és Stan Kenton nagyzenekarra alkalmazta a hozzám közelebb álló third stream (harmadik vonal) stílust. A szimfonius és nagyzenekari big band hangzást próbálták ötvözni a jazzben. De én azt gondolom, hogy a tökéletes formáját ez a kombináció nem érte el a mai napig.
Már húsz éve keresem azt az egészséges szintézist, amikor tulajdonképpen kortárs zene keletkezik belőlük.
Azért nevezem kortársnak, mert valójában jobban lehet kombinálni a modern jazzt a modern komolyzenével, mint régebbi klasszikusokkal. Most éppen Haydnnal és Beethovennel foglalkozom, de tőlük csak témákat és motívumokat használok fel. Ugyanakkor sokkal könnyebb Bartók, Sztravinszkij vagy Debussy zenéjét összehozni a jazzel, mert eleve tartalmaznak jazzes hatásokat. Milhaud és Honegger zenéjénél a jazz hatása pedig már egészen kézzelfogható. Úgy vélem, hogy mostanra érlelődött meg igazán ez az új kombináció. Van is rá igény, szereti a közönség. Németországból például gyakran ilyen jellegű felkérést kapok.
– Mit jelent a hagyományos jazz számodra, és mit jelent a klasszikus zene?
– A hagyományos jazz zene a mai napig fontos nekem, ezért jazz klubokban nemigen szeretek saját szerzeményt játszani. Ott többnyire sztenderdekre improvizálok, visszanyúlok a jazz anyanyelvéhez, a bebophoz. A komponált műveimben inkább a klasszikus zenei formákra és eszközökre támaszkodom. Ezek az eszközök, mint például a kontrapunkt, a későbbi és mai modern zeneszerzők műveiben is szinte mindenütt jelen vannak. Bartók is fontosnak tartotta a klasszikus zenei hagyományokat és ehhez adta hozzá a népzenei elemeket, úgyhogy mondhatjuk azt is, hogy ő alkotta meg az első ’crossovert’, az első lépést afelé a zenei szintézis felé, amire én is törekszem a jazzel. Szeretnék új műfajt létrehozni!
A bebop vagy bop a jazz-zene egyik stílusa, ami gyors tempójáról és virtuóz hangszeres improvizációiról ismert. A bebop új szemszögből közelítette meg a dallam és a harmónia kapcsolatát. A műfaj a negyvenes évek elején alakult ki. A bebop egy zenészek közt ismert szlengszó volt, ami először a második világháborúba való amerikai csatlakozást követő egy-két évben jelent meg. A jazz ezen stílusával indul a modern jazz története, amire a hatvanas években létrejövő újabb jazzstílusok megjelenésig nagyon erős hatást fejtett ki. (Wikipedia)
– Mit gondolsz a könnyűzenéről?
– Bár én nem szoktam könnyűzenét hallgatni, azt gondolom, van igényes, értékes vonal, és tisztelem azokat a jazz zenészeket, akik nyitottak a könnyűzenére is. Kiemelkedik közülük Szakcsi-Lakatos Béla, aki gyerekkori példaképem. Később, az Akadémián fél évig a tanárom volt. Ő a legnyitottabb zenész, akit ismerek. Ő például nem csak klasszikus zenét, de popzenét és népzenét is hallgat. A cigány zenei hagyományainkat is intenzívebben használja, foglalkozik velük, alkalmazza őket. Én idáig még nem jutottam el, lehet, hogy ehhez még öregedni kell…
https://papageno.hu/featured/2017/09/szakcsi-lakatos-bela-a-jazz-zeneszek-szeretik-a-mupat/
– Sokat utazol, felkérések és nyaralások miatt is. Hol érzed otthon magad?
– Rengeteget vagyok úton, a világ számtalan pontján jártam, de nem vonz a távoli egzotikus világ, például Ázsia. Inkább az európai mediterrán hangulatot kedvelem: Dél-Európában keveredik az európai kultúra és a mediterrán érzés. Soha nem éltem hosszabb ideig távol, és még egyszer sem kaptam állásajánlatot. Sokszor felmerült már, hogy elköltözöm Magyarországról, de ahol sok pénzt lehetne keresni, ott nem szívesen élnék, például Németországban vagy Skandináviában. Úgyhogy itthon maradtam.
Pályakezdőként Amerikába vágyakoztam, és arról ábrándoztam, hogy ott fogok játszani a New Yorki jazz klubokban.
Ez részben meg is valósult. Játszottam nagy nevekkel; Tim Ries szaxofonossal, John Patitucci bőgőssel, Chris Potter szaxofonossal. Akkor egy hónapig voltam kint, de rájöttem, hogy iszonyú nagy a verseny, és folyamatosan „nyomulni” kell, nem elegendő a jól elvégzett munka. Ez nekem nem jött be, nekem Európa a hazám.
– Munkádat számos díjjal jutalmazták már. Ezek közül melyikre vagy legbüszkébb, melyiket emelnéd ki?
– 2006 kiemelkedő év volt, mert ekkor kaptam Liszt-díjat. Erre vagyok a legbüszkébb. Ez Magyarországon azért fontos, mert azt nem osztogatják „csak úgy”, azt csak olyanok kaphatják meg a szakmai zsűritől, akik arra méltóak. Számomra ez a díj fontos visszajelzés arról, hogy ezek az emberek elismerik a munkámat. Abban az évben nyertem meg a Thelonious Monk Jazz Composers Competition fődíját is, amit szintén magasrangú zsűri ítélt nekem. Ide az Always című művemmel pályáztam. Feladtam egy lottószelvényt és bejött…
VILÁGHÍR
Oláh Kálmán számos nemzetközi, előadóművészi díja mellett 2006-ban megnyerte a legrangosabb amerikai Thelonious Monk Jazz Composers Competition zeneszerzői fődíját, amelyet 2006 szeptemberében vett át a washingtoni Kennedy Centerben rendezett, nagyszabású gálán. A zsűri – amelyben olyan világnagyságok döntenek a díjról, mint pl. Herbie Hancock, Wayne Shorter vagy Pat Metheny – a több száz mű közül találta Oláh Kálmán Always című kompozícióját a legjobbnak. Ezután 2007 júniusában jelent meg Always címmel Oláh Kálmán amerikai albuma, melyen két világhírű zenésszel játszik: Jack DeJohnette dobol, Ron McClure bőgőzik.
– Honnan merítesz inspirációt komponáláskor?
– Elsősorban a klasszikusoktól, de természetesen a jazzből is. Sok olyan új, fiatal stílus jelenik meg a modern jazzben, amely folyamatos inspiráció forrása. De az utazásaim során egy épület, vagy egy táj is hatni tud rám. Amikor komponálok, fontos számomra a környezet, ezért sokszor elutazom ilyenkor otthonról. A családom mind az öt tagja zenész, egy nem túl nagy lakásban élünk, ami nem ideális egy kéthónapos alkotáshoz. Mivel hiányozna a család, inkább csak egy-két hétre utazom el, Olaszországba, Dél-Franciaországba, ahol kiveszek egy szobát szép kilátással.
A komponálással az a baj, hogy magányos szakma, csak egyedül lehet végezni.
Ha elmerülök benne, akkor kizökkent bármilyen kommunikáció. Ilyenkor nem vagyok „szalonképes”… A komponálás bizonyos szempontból nincs helyhez kötve: ha a fejemben megvan, mit akarok leírni, akkor még zongora sem szükséges, elég egy laptop hozzá.
– Tudható, hogy zenész családból származol, és idősebb fiaddal, Krisztiánnal és Kálmánnal is többször láthatunk benneteket együtt a színpadon.
– Fantasztikus öröm, hogy a gyerekeimmel egy színpadon, közösen léphetünk fel. Felemelő érzés, amikor közösen zenélünk. Krisztián már végzett, szépen ível a karrierje. Ő szintén zongorán játszik, Junior Príma díjat, és sok más díjat is elnyert már. Fiatalabb fiam, Kálmán 19 éves, most került hozzánk a jazz tanszakra. Ő szaxofonozik, és őt is el szoktam hívni a zenekaromba egy-egy fellépésre. Egri János bőgős fia, Jancsi is sokszor velünk énekel és zongorázik. Mindhármuknak nagyon jó érzéke van az improvizációhoz, gyerekkoruk óta gyakorolják, mindig figyelték, hogy mit csinálok. Tehetségük hamar kiderült:
Krisztián még csak 12 éves volt, amikor a születésnapomra papírra vetett egy kétoldalas kis invenciót, két szólamban, bartókos stílusban.
„Vagyok annyira lokálpatrióta, hogy itthon akarjak muzsikálni”
– Az improvizációhoz mire van szükség a kreativitáson kívül?
– Feltétlenül sokat használ a jó hangulat, akkor jobban tudok improvizálni. Persze rossz hangulatban is megy, nincs olyan, hogy lebokkolok, hiszen van rutinom. A másik dolog, ami meg tud lökni, az a másik zenész, hiszen a jazzben egy közös, kollektív komponálási folyamat zajlik a színpadon. Érdekes módon
a közönség mindig észreveszi, ha valami újat hozunk létre közösen.
Ahogy azt is észreveszi, ha az egyik hiábavalóan erőlködik és a másik csak lekíséri. Ha mindenki nagyon intenzíven együttműködik és megtörténik az improvizáció, a zenészek közötti „beszélgetés” a színpadon, akkor a koncertnek lesz ereje és sikere is.
– Ehhez a jó együttműködéshez kell, hogy ismerjék egymást a zenészek?
– Nem feltétlenül. A jazzben az a jó, hogy ha megtanuljuk az anyanyelvét, akkor első találkozásra meg tudjuk érteni egymást. Ahogy legutóbb Joshua Redman kaliforniai szaxofonossal zenéltem. Ugyanakkor az is nagy előny, ha jól ismerjük egymást, például mi a Trio Midnighttal – Balázs Elemérrel és Egri Jánossal – 1990 óta zenélünk együtt, ismerjük egymás gondolatait. De mindig tudunk újat is mondani a másiknak.
– Az impovizáció tehát lételemed…
– Igen, de a komponálás is ugyanannyira fontos; a kettő szorosan összefügg és segíti egymást. Éppen ezért a jazz tanszéken
a jazz szakos tanítványaimat arra biztatom, hogy komponáljanak, míg a zeneszerzés szakosoknak azt javaslom, hogy tanuljanak improvizálni,
mert akkor könnyebben alkotnak. Az imporvizációban nem elég, ha jó ötletek vannak, nagyon fontos a formaalkotás, hogy a szólónak legyen egy íve, és értelmes formája. Ha egy jazz-zenész a zeneszerzés eszközeit is elsajátítja, akkor azt az improvizációban meg tudja jeleníteni.