Szűcs Máté: „Le kell zárnom egy korszakot”

Szűcs Máté

Szűcs Máté játszik kamarazenekarban, nagyzenekarban és szólista karrierjét is építi. Világpolgár. Mindeközben ahogy mondja, lassan korszakot zár. Erről a változásról, érésről és Berlin szerepéről ültünk le beszélgetni.

Szűcs Máté Debrecenből, zenész családból származik. Karrierje hamar szárnyra kapott – 11 évesen megnyerte a Szombathelyi Hegedűverseny különdíját, 15 évesen a Szegedi Hegedűverseny első díját. Magyarországi tanulmányai után a Brüsszeli Királyi Konzervatóriumban Schiffer Ervin, majd az Antwerpeni Királyi Konzervatóriumban Leo de Neve tanítványa volt. Olyan zenekaroknak volt szólistája, mint a Flamand Királyi Filharmonikusok, a Bambergi Szimfonikusok. 2006-tól a Sächsische Statskapelle Dresden szólóbrácsása, 2007-től a Frankfurt am Main-i Hessische Rundfunk Rádiózenekarának szólóbrácsása, 2008-tól a Deutsche Kammerphilharmonie Bremen szólóbrácsása. 2011 óta a Berlini Filharmonikusok első szólóbrácsása

– Tegnap még Budapesten voltál, hamarosan koncertezni utaztok a Berlini Filharmonikusokkal. Csak az év indulása ilyen sűrű, vagy az egész évad utazásokkal teli?

– Alapvetően inga életet élek, kétlaki vagyok. A feleségemmel és a kisfiammal, aki itt, Berlinben született, 2 éve Magyarországra költöztünk. Közben én Berlinben maradtam állásban. Németországba sajnos nekünk nem sikerült beilleszkednünk, bár nagyon próbáltuk. Másoknak nem jelent problémát az integráció, nekem nagyon nagy a kötődésem Magyarországhoz. Elsősorban az emberekhez, akiket szeretek, tanáraimhoz, a barátaimhoz. Úgy tűnik az élet emberi oldalát, nem tudja semmi überelni. 21 év is kevés volt hozzá. Ennyi ideje élek külföldön. Berlin most  150 nap elfoglaltságot jelent egy évben. Emellett persze utazni is kell, például most megyünk Baden Badenbe, a Festspielre. Két és fél-három hetet vagyunk ott, rendes albérletet bérelek. Minden nap vannak próbák, operák. De egy zenész élete erről is szól: a flexibilitásról, helytállásról.

– Mennyire determinált téged a családod, hogy ezt az életet válaszd? 

– Az édesapám a Csokonai Színház karmestere volt, majd rövid ideig a Kodály Kórus karnagya is. Egyébként zeneszerző, zongorista. Édesanyám a debreceni Csokonai Színház operaénekesnője volt. Most a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Kar Ének Tanszék vezetője, 30 éve tanít ott. Amikor 1978-ban beleszülettem az életükbe, akkor ez a közeg vett körbe. Mást nem is láttam, mint a zenét és az operát, amit a zeneművészet csúcsának tartok. Fel sem merült, hogy más legyek. Édesapám megnézte a hosszú ujjaimat 4 éves koromban és elküldött privát hegedűórákra a koncertmester barátjához. Majd Szesztay Zsuzsa nénihez kezdtem járni, aki csodás alapokat tett le. Középiskolába már Szecsődi tanár úrhoz kerültem Szegedre.

– Végül a brácsánál kötöttél ki. Egyszer nyilatkoztad, hogy mikor először megfogtad a hangszert, tudtad, megérkeztél. Mit gondolsz, más kvalitások szükségesek ahhoz, hogy valaki a brácsa mestere legyen, mint a hegedűé?

– Mások. Van egy pár faktor, ami közös és ha megvan, az ember tud pódiumon, koncentráltan játszani. De ide más is kell. Nem elég csak virtuóznak lenni. Ide antennák kellenek, empátia, másokra való ráhangolódás, különböző hangszínek felfedezése, ami nálam a mai napig tart.

A brácsa szerintem egy terápiás hangszer a hangszín skálája miatt.

Míg a hegedűnél inkább a szólistaság, a primárius szerep jelenik meg, a brácsa ezzel szemben minden közepén van: minden a brácsán fut keresztül. Az összes érzelem, az  összes funkció. Nekünk híd szerepünk van, befolyásoló szerep a mienk. Ez egy csodálatos alázatos munka, aminek soha nincs vége. Mindamellett a hegedűnél mindig is hiányoltam a mély öblös hangzást. Nagyon szeretem persze a virtuozitást, úgy hiszem, elkerülhetetlen ahhoz, hogy az ember igazán tudjon zenélni. De ez csak egy eszköz kell, hogy maradjon.

– Számos versenyen vettél részt. Téged inspirál maga a versenyhelyzet? Vagy miért érezted szükségét a megmérettetésnek?

– Nekem az a célom, hogy a feladatomat jól végezzem. A versenyek által ki tudtam kapcsolni egy kicsit, hogy most mire is gyakorlok. Talán önvédelemből is kialakult az a mentalitás, hogy nem arra koncentrálok, mit szeretnék megnyerni, hová szeretném, ha felvennének. Egyszerűen teszem a dolgomat, próbálok optimálisan felkészülni, s helytállni. Nem készülök jobban egy versenyre soha, mint egy vidéki koncertre, mert hiszem, hogy az a dolgom, hogy mindig ugyanúgy szolgáljak. Talán pont ez az alázat, ami idáig hozott. Hiszen alapvetően nem akartam elérni azt, ahol most tartok. Csak jó akartam lenni, jól akartam teljesíteni, megbízható akartam lenni. Hiszek a becsületességben. Azt hiszem ennek köszönhetem a karrieremet.

– A diplomahangversenyeden Brüsszelben Kocsár Miklós Concerto Lyrico című brácsaversenyének ősbemutatóját tartottad. Ez az a lírai érzelmes hangnem, ami közel áll a lelkedhez?

Most játszottam a Berlini Filharmonikusokkal Bartók Brácsaversenyének Erdélyi Csaba-féle verzióját. Jelenleg ez áll hozzám a legközelebb. Egyébként már csak a származásom miatt is szívesen játszom magyar zeneműveket. Úgy látom, a nagy zeneszerzők az életük későbbi szakaszában, szinte utolsó éveikben, mindig brácsaműveket írnak. Ez szerintem nem véletlen. Hiszen ebben a hangszerben, annyi minden van. Gyönyörű művek – gondoljunk Kodály Adagiójára vagy a Háry Jánosban a nagy brácsaszólóra.

A zeneszerzők valahogy mindig a brácsához nyúlnak, ha komoly dologról szólnak. Ahhoz, hogy értsük, meg kell rá érni. Ez egy olyan hangszer ami lélekből a lélekhez szól.

– Van erre irányuló “kultúr-küldetéstudatod”, hogy minél több magyar zeneművet ismertess meg a nagyközönséggel?

– A küldetéstudatom inkább arra irányul, hogy az emberek lelkét kinyissam és azt a fajta felszínes világot, amiben mindannyian élni kényszerülünk, relativizálni tudjam.

Meg szeretném mutatni, hogy sokkal több van bennünk egymás iránt.

Ha megérezzük, hasonló cipőben járunk, mindannyian szenvedünk, egymásra ismerünk. S erre az egymásra ismerésre, egymásra hangolódásra a zene nagyszerű recept.

– Játszol nagyzenekarban, kamarazenészként és szólistakoncerteket is adsz. Melyik formáció az, amiben leginkább kedvedet leled, ami kihívást jelenti pillanatnyilag számodra?

– Nekem az a kihívás, hogy mindig tudjak arra hangolódni, amit a Jóisten akar velem. Ez nem mindig könnyű, mert az Isten nem földi paraméterek alapján dönt arról, milyen legyen az életünk. Azt veszem észre, ha az ember próbál valamit kitalálni, de nincs lelkileg ráhangolódva a jó dolgokra, úgy falakba ütközik és sok kudarc éri. De amikor megvan a behangolás, akkor minden olajozottan működik. Számomra az a kihívás, hogy ne veszítsem el ezt a belső hangot, és mindig tudjam mi az az érték, amiért kiállok, amiért harcolok.

– Hogy érzed magad itt most Berlinben? Lassan hét éve játszol a Filharmonikusokkal.

– Nehéz volt ezt a közeget megszokni. Rengeteg stresszel jár. Sokkal többel, mint az eddigi zenekarok, ahol eddig megfordultam. Tényleg különleges társaság, s ha lehet ezt mondani, zenekari szinten a szakma csúcsa. Rengeteget tanultam, erősödtem és bölcsültem. Úgy gondolom elsajátítottam a képességet, hogy évek óta félsz nélkül, örömmel megyek ki a színpadra. Végtelenül hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt megéltem. Lassan viszont korszakot zárok.

Arra vágyom, hogy a tapasztalataimat megoszthassam másokkal. Hiszen a fiataloknak elemi szükségük van pártfogókra. Olyan emberekre, akikre nekem is szükségem volt egykor.

Bár épp most Budapesten nem oktatok, mert a teendőim idén nem teszik lehetővé, de remélem, jövőre ez újra aktivizálódni fog.

– Mi az, amit szeretnél átadni a mesterkurzusokon? Egyéni technikákat vagy tapasztalatot osztasz inkább meg? Hogyan lehet átadni például a függöny mögötti játék titkát?

– Azt hiszem, a hozzáállásomat szeretném átadni, és azokat a technikai megoldásokat, amelyek az évek alatt kikristályosodtak. De mindenekelőtt a munka becsületét kell helyreállítani a hallgatókban. Egy olyan világban, ahol azt látják, hogy ki kinek a kije, eltolódnak a hangsúlyok, viszont ha látnak példákat, az reményt adhat. Akár az én életem, ha nézzük: én a munka becsületének köszönhetem azt, hogy ide jutottam. És természetesen annak, hogy olyan tanáraim voltak, akik megemeltek, ha kellett, de önállóvá tettek. Amikor már önállóvá válik az ember, az értékekbe vetett hit az, ami előreviszi. Az értékek átemelnek azokon a dolgokon, nehézségeken, amik földi anyagi síkról nézve átugorhatatlannak tűnnek.

– A saját utadon mik voltak a legfontosabb tanári útmutatások?

– A brácsamesteremtől, Schiffer Ervin tanár úrtól színeket tanultam. Ő konkrét neveket adott a hangszíneknek, olyanokat, hogy sikíts vagy toppanj. Szavakat, amik az ember lelkében egy hullámot gerjesztenek, és ezt csak ki kell játszani.

Kulcsfontosságú, hogy az ember személyes élményekből, empátiából megélje a zenét.

Ha nem kontrollált indulatokból, extrovertáltan játszik az ember, nincs meg benne ez az érzelem, ami átviszi az üzenetet, üressé, felszínessé és technikaivá válik a produkció. Hiszen, ahogy mondtam, a mi feladatunk az érzelmek kifejezése, a hangszínek, az árnyalatok megfestése, és csak másodlagos a technika.

– Nagy nevekkel is játszol rendszeresen. Kiket tekintesz igazán zenész társadnak? Kikből állna a te álomcsapatod?

– Olyan embereket tartok társaimnak, akiknek a zene a szenvedélye. És ez a szenvedély erősebb, mint a saját életük. Ha magyarokra gondolok, akkor nagyon nehéz dolog döntenem. Várdai Istvánt, Baráti Kristófot biztosan az első helyen említeném. Szívesen játszanék Szabadi Vilmossal vagy Keller Andrással. A külföldiek közül Janine Jansen holland hegedűművészt említeném először a kedvességégével, a szenvedélyével, a melegségével. Én az olyan zenészeket szeretem, akik nem csak nagyon jók, de meleggé teszik a lelkeket. Az ember eufórikus élményt kap egy ilyen koncert után, mintha fáklya vagy tábortűz mellett melegedett volna a sötétben.

– Ha már a reménynél tartunk: különleges koncertélményeid  is vannak. Két éve, a Konzerthaus Zenekarával, a Berlini Filharmonikusok zenészeivel együtt léptek fel a Berlinbe érkező menekült családok előtt. Milyen élmény volt számodra a Szolidaritás koncert?

– Fischer Iván vezényelte. Nagyon szép volt, csodás, amikor az emberek összejönnek egy jó ügy érdekében. Sajnos, az ilyen élmények még évtizedekben mérve is ritkák.

Egy ilyen koncert reményt ad. Nekem is reményt adott, hogy van a világban jó, és azt közösen meg tudjuk látni, élni. Milyen szép lenne, ha akár napi szinten, tudnánk egymásnak erőt tudnánk adni.

– Legközelebb hol s mit játszol közönség előtt?

– Berlinben lesznek kamarakoncertjeink az itteni zongorapartneremmel márciusban is. Áprilisban, amit nagyon várok, 15-én a budapesti Zeneakadémián Baráti Kristóffal játsszuk Mozart Esz-dúr sinfonia concertantéját, 17-én pedig Bécsben, a Berlini Barokk Szólistákkal játszom a Musikvereinban Bach brandenburgi versenyeit Nils Mönkemeyerrel, aki másodbrácsás. Fellépek Kanadában egy fesztiválon májusban, júniusban Genfben Várdai Istivel… és egy csomó mindent kihagytam. Sok minden vár rám. Szeptemberben Sanghajban tartok mesterkurzust, és Chingtaóban lesz egy nagy koncertem az ottani zenekarral. Stamitz Brácsaversenyét játszom, és tartok workshopokat is.

Szűcs Mátét látja vendégül a Kodály Vonósnégyes

– Látod kívülről az életedet? Berlin meddig marad része?

– Egy nagy változásban vagyunk, de erről majd inkább akkor, amikor tejesen konkréttá válik. Valószínű, hogy jövőre már ritkábban jövök ide, többet tanítok Magyarországon és többet utazom kamarakoncertekkel a világban. Majd az Isten adja. Ahogy eddig is mindent adott, amivel dolgom kellett, hogy legyen.