Cseke Péter: „Ma is van létjogosultsága a verseknek”

Cseke Péter - fotó: MMA/Gálos Mihály Samu

A Hallgatni Aranyt! projekt kapcsán Cseke Péterrel beszélgettünk. Kérdeztük őt mint versmondó színművészt, mint a Kecskeméti Katona József Színház igazgatóját és mint színészhallgatók osztályfőnökét.

– Gondolom, igazgatóként a drámák vannak túlsúlyban jelenlegi olvasmányai között. Mennyi versre jut ideje?

– Vannak intenzívebb versolvasós időszakaim, és van, hogy egy hangulat miatt veszek le egy kötetet a polcról. A költők viszont állandóak: Pilinszky, Reményi, Petőfi, József Attila, Ady, a kortársak közül Kányádi, Lackfi, Zalán Tibor.

– Színészhallgatókat tanít a Kaposvári Egyetemen. Milyen verseket visznek a felvételire a fiatalok? Hogyan érzékeli, változott a klasszikusok és a (mindenkori) kortársak aránya az elmúlt évtizedekben a felvételi anyagban? Hogyan válogatnak a fiatalok: inkább az önkifejezést tarják fontosnak, azt, hogy az egyéniségüket megmutassák leendő tanáraiknak, vagy inkább az előadó-művészi eszközökre jobban építő, teátrális verseket választják?

– Statisztikailag nem tudok adatokat mondani, de úgy érzékelem, mintha a klasszikusok többségben lennének, és az iskolai kötelezők is elég gyakran feltűnnek a felvételi anyagban. Én mindig annak örülök, ha olyan verset választanak, ami megérinti őket.

A személyességet tartom a kulcsnak, miközben arra is van példa, hogy „csak” szépen, kifejezően mondanak el egy verset.

Két lányom van, azt végig tudtam követni, hogyan csökkent a memoriterek mennyisége, mert nekünk még nagyon sok verset kellett megtanulni. Még akkor is volt hatásuk, ha közben kicsit szívta az ember a fogát, mert megszerettették a verseket. Azt nem tudom, a versmondás tanítható-e, mert a legfontosabb az, hogy szeressék a verset, hogy közlendőjük legyen vele, általa. A művészi jelenlét csak akkor működik, ha ahhoz mondanivaló társul. Aki pódiumra lép, annak ezt aranyszabályként kell követni. Nekem nagyon sokat számított, hogy a színművészeti főiskolán olyan nagyszerű tanárom volt, mint Hegedűs Géza. A versek nagy tudósaként egészen csodálatosan tudta visszaadni, hogyan verseltek eleink, vagy az egyes művekhez milyen stílus illik.

Hallgassa Aranyt Cseke Péter  tolmácsolásában!

– Az Ön generációja akár a rádiós versműsorok, akár a tévés Vers mindenkinek kapcsán jóval nagyobb tapasztalatot tudott szerezni a versmondásban. Ugyanebben az időszakban jöttek létre sokszor legendássá vált versestek. Ön szerint milyen igény lenne ezekre ma?

– Nagyon nagy boldogsággal tölt el, hogy egyre inkább van. A mi generációnk előtt volt egy nagyon nagy korszak, köztük Mensáros László, Latinovits Zoltán, Sinkovits Imre, akiknek valóban legendás estjeik voltak. A kilencvenes évek elején keletkezett egy kisebb űr, amit próbáltunk betölteni. Egy nagyon kedves barátom, Balogh Sándor adott a kezembe egy antológiát, benne 20. századi erdélyi magyar költők szerelmes verseivel. Az az ötlete támadt, hogy ha a feleségemmel, Sára Bernadette-tel találunk olyan műveket, amelyekből – akkor még – egy kazettányi műsor összeállhat, akkor készítsünk egy kazettát. Válogattunk, szerkesztettünk, Tolcsvay Béla zenét írt hozzájuk. Neki volt felvételre alkalmas berendezése, de stúdiója nem, így aztán a mi ablaktalan gardróbunkban vettük fel a Sorsommá lett nagy szerelmem című anyagot, aminek nagyon nagy sikere lett. Később következett Az Úr érkezése és a Kőtörő fű, ezek már egy újabb technikai korszakban, CD-re készültek, és 20. századi magyar költők istenes verseit tartalmazzák, aztán Ady és Márai következett. Márai verses estünkkel sokat jártuk feleségemmel az országot. Vittorio Gassmanntól hallottam olasz nyelven II. János Pál pápa, azaz Karol Wojtyla verseit, és egy nagyon kedves barátom segítségével kaptam meg a jogot arra, hogy ezeket én is elmondhassam.  CD is készült belőle Útitársaknak címmel.

Mindez a történelem, de ahogy említettem:

ma is van létjogosultsága a verseknek, nagy igény van rájuk.

Boldogsággal tölt el Csőre Gábor Toldi-előadásának sikere, mert megtalálták a kulcsot a fiatalokhoz. De említhetem Kovács Ákos Egy óra Arany Jánossal, vagy az Örkény Színház két Anyám tyúkja előadását is, ami arra inspirált, hogy nálunk, a Kecskeméti Katona József Színházban is elkészüljön egy különleges produkció, a Bolero. Ebben két műfaj is megjelent: a klasszikus és kortárs versek, illetve a Kecskemét City Balett táncetűdje.

– Az Arany-életműből melyek a legmeghatározóbb versek az Ön számára?

– A Toldit már említettem, de a kedvenceim közé tartozik a Családi kör, a Vörös Rébék, A fülemile, amit a Hallgatni Aranyt! keretében is elmondtam, a Híd-avatás, A bajusz, és nagyon szeretem a Magányban című verset is.

– Miben látja a Hallgatni Aranyt! projekt jelentőségét?

– Ha egy író vagy egy költő ilyen módon központi szerepet kap, ha nem csupán a műveket ismertetik meg, hanem az életmű köré szervezett rendezvényekkel – különösen úgy, hogy ezek a rendezvények a társművészeteket, a filmet, a színházat, a zenét, a képzőművészetet is bevonják –  más szempontok bevonásával közelítik meg a kort és az alkotót, akkor esély van arra, hogy szélesebb közönséget is elérje. A Hallgatni Aranyt! egy ilyen esélyt jelent.

A FÜLEMILE

Hajdanában, amikor még
Így beszélt a magyar ember:
Ha per, úgymond, hadd legyen per!
(Ami nem volt épen oly rég) –
Valahol a Tiszaháton
Élt egy gazda: Pál barátom,
Péter, annak tőszomszédja;
Rólok szól e rövid példa.

Péter és Pál (tudjuk) nyárban
Összeférnek a naptárban,
Könnyü nekik ott szerényen
Megárulni egy gyékényen;
Hanem a mi Péter-Pálunk
Háza körűl mást találunk:
Zenebonát, örök patvart,
Majd felfordítják az udvart;
Rossz szomszédság: török átok,
S ők nem igen jó barátok.

Ha a Pál kéménye füstöl,
Péter attól mindjár’ tüszköl;
Ellenben a Péter tyukja
Ha kapargál
A szegény Pál
Háza falát majd kirugja;
Ebből aztán lesz hadd-el-hadd,
Mely a kert alá is elhat!
Ez sem enged, az se hagyja,
S a két ház kicsínye, nagyja
Összehorgolnak keményen,
Mint kutyájok a sövényen
Innen és túl összeugat
S eszi mérgében a lyukat.

De, hogy a dologra térjek,
Emberemlékezet óta
Állott egy magas diófa,
Díszeűl a Pál kertjének.
A szomszédba nyult egy ága,
Melyet Péter, minthogy róla
A dió is odahulla,
Bölcsen eltűrt, le nem vága.
Történt pedig egy vasárnap,
Hogy a fentírt fülemile
Ép’ a közös galyra üle,
Azt szemelvén ki oltárnak,
Honnan Istent jókor reggel
Magasztalja szép énekkel:
Megköszönve a napot,
Melyre, im, felvirradott.
A sugárt és harmatot,
A szellőt és illatot;
A fát, melynek lombja zöld,
A fészket, hol párja költ,
Az örömet, mely teli
Szivecskéjét elteli;
Szóval, ami benne él
S mit körében lát, szemlél,
Azt a pompát, fényt és szint,
Mely dicsőség
– Semmi kétség –
Ő érte
Jött létre
Csupán ő érette mind!
Elannyira, hogy Pál gazda,
Ki gyönyörrel ott hallgatta,
Így kiáltott örömében:
„Istenem uram,
Beh szépen
Fütyöl ez az én madaram!

„Kendé bizony az árnyéka!
Mert olyat mondok, hogy még a…”
Hangzik átal a sövényen
Egy goromba szó keményen.
„Hát kié – pattogja Pál –
Mikor az én fámra száll?”
„De az én portámon zengett:
Hogy illetné a fütty kendet!”
Pál nem hagyja: őtet uccse!
Péter ordít: ő meg úgyse!
Többrül többre, szórul szóra,
Majd szitokra, majd karóra,
Majd mogorván
Átugorván
Ölre mennek, hajba kapnak;
Örömére a szent napnak
Egymást ugyan vérbe-fagyba, –
Hanem a just mégsem hagyva.

Pál azonban bosszut forral,
És ahogy van, véres orral
Megy panaszra, bírót búsit,
S melyet a vérszenny tanúsit
A bántalmat előadja.
Jogát, úgymond, ő nem hagyja.
Inkább fölmegy a királyig
Térden csúszva: de a füttyöt,
Mely az ős diófárul jött,
Nem engedi, nem! halálig.
Nyomatékul egy tallért dob
Az igazság mérlegébe,
Mit a bíró csúsztat a jobb
Oldalon levő zsebébe.

   Pétert sem hagyá pihenni
A nagy ártatlan igazság:
Nem rest a biróhoz menni,
Hogy panaszát meghallgassák.
Így s úgy történt, – elbeszéli,
Övé a fütty, ő azt véli:
Nincs vármegye,
Ki elvegye,
Nincsen törvény, nem lehet per,
Hisz azt látja Isten, ember! –
De, hogy a beszédet össze
Annál jobb rendben illessze,
Az ütlegből sokat elvesz
És a joghoz egy tallért tesz,
Mely is a birói zsebben
Bal felől, a szív iránt,
Meghuzódik a legszebben.

Felderűle a kivánt
Nap, mely a vitát eldöntse,
Hogy a fülemile-pörben
Kinek szolgál a szerencse.
Ámde a birót most cserben
Hagyja minden tudománya,
És ámbátor
Két prokátor
Minden könyvét összehányja,
S minden írást széjjeltúr is:
Ilyen ügyről,
Madárfüttyről,
Mit sem tud a corpus juris;
Mignem a biró, haraggal
Ráütvén a két zsebére
S rámutatván a két félre,
Törvényt monda e szavakkal
A szegény fülemilére:
Hallják kendtek!
Se ide nem, se oda nem
Fütyöl a madárka, hanem
(Jobb felől üt) nekem fütyöl,
(Bal felől üt) s nekem fütyöl:
Elmehetnek.

Milyen szép dolog, hogy már ma
Nem történik ilyes lárma,
Össze a szomszéd se zördül,
A rokonság
Csupa jóság,
Magyar ember fél a pörtül…
Nincsen osztály, nincs egyesség
Hogy szépszóval meg ne essék,
A testvérek
Összeférnek,
Felebarát
Mind jó barát:
Semmiségért megpörölni,
Vagy megenni, vagy megölni
Egymást korántsem akarja:
De hol is akadna ügyvéd
Ki a fülemile füttyét
Mai napság felvállalja!?

(1854)