A győri Nagyboldogasszony-székesegyház a Győri Egyházmegye főtemploma. A város legősibb részén, a Rába és a Duna összefolyásánál fekvő Káptalandombon áll, a Püspökvárral szemben.
Ezen a területen 1030-ban épült az első román stílusú templom, amelyet hamarosan háromhajós bazilikává bővítettek. A 12–14. században háborús rongálások miatt többször is fel kellett újítani; a 15. században gótikus stílusban épült át. A török időkben teljesen tönkrement épületet 1639–1645 között Giovanni Battista Rava olasz mester építette újjá, alapjaiban megőrizve románkori elrendezését.
A középkori székesegyház kápolnái közül egyedül az 1404-ben épített gótikus, gazdag hálóboltozattal fedett Szentháromság–kápolna maradt meg; itt őrzik a templom nagy kincsét, a Szent László–hermát.
A torony 1680-ban készült el, a belső terek kialakítása Hefele Menyhért tervei szerint az 1770-es években történt. A freskókat Franz Anton Maulbertsch festette és ugyancsak ő és tanítványai készítették az oltárok képeit is.
A székesegyházban már a 13. század végén szólt az orgona. Bár leírás nem maradt fenn róla, Szigeti Kilián feltételezése szerint ún. Blockwerk lehetett (ezen a hangszerfajtán még nem lehetett regisztrálni). Volt egy kisebb orgona is a Szathmáry Ferenc püspök által építtetett Szent Ferenc–kápolnában. Az első név szerint is ismert orgonista János ferences szerzetes volt 1498–1502 között. Az ő utóda 1503–1511 között Gyöngyösi Ferenc, majd 1518-ig egy Gáspár nevű világi orgonista szerepel a székesegyházi számadások könyvében.
A székesegyház mai orgonáját 1763 előtt kezdték építeni a század legnagyobb püspökének tartott gróf Zichy Ferenc ajándékaként. Ez volt a város első kétmanuálos orgonája. Készítője Burchard Simon, az 1758-ban elhunyt Burchard Gáspár győrszigeti orgonaépítő bécsi rokona. Ő készítette az orgonahomlokzat középső részét is, amelynek kontúrjai — minthogy Szűz Mária a templom védőszentje —, M betűt formáznak. A szekrény közepén, hatalmas baldachin alatt a hárfás Dávid király szobra áll. A kompozíciót hat, különböző hangszereken játszó angyalszobor gazdagítja. A felette lévő mennyezetfreskón a Magnificat szövege olvasható. Az orgona homlokzatán lévő sípok szólnak, és egyúttal díszítőelemek is. Ezek mögött helyezkedik el a hangszer több ezer sípja. Az 1950-es években az eredeti orgonaszekrényhez kétoldalt neobarokk részt építettek. A hangszert a pécsi Angster cég 1895-ben, illetve 1928-ban bővítette és alakította, ezzel alapvetően megváltoztatták, romantikussá tették hangzásképét
Egy kisebb orgonája is van a székesegyháznak, amelyet szintén Zichy püspök építtetett 1771-ben a győri Peking Péter mesterrel.
A hangszeres zene már az 1600-as évek elejétől otthonos volt a székesegyházban. Erre egyértelmű bizonyíték, hogy Szabady Béla 1932-ben megtalálta a székesegyház levéltárában Christoph Straussnak, a bécsi Szent István–dóm karnagyának 1631-ben kiadott, vegyeskarra és zenekarra írt 16 miséjét tartalmazó szólamkönyveit, melyeket 1637-ben Pfeiffer János, a győri vár élelmezési prefektusa adományozott a székesegyháznak. Az adományozás ténye már működő kórust és zenekart feltételez. Emellett Nagyfalvy Gergely győri kanonok latin nyelvű naplójának 1626-ban írott részlete is igazolja, hogy ekkoriban valóban volt hangszeres zene a templomban:
… az Úrfelmutatás után Dánia királya feletti győzelem alkalmával az öröm himnuszát, a Te Deum Laudamust kezdte a kórus emberi hangokkal énekelni orgonának, valamint kürtöknek és doboknak kíséretével. Közben a bástyákon és falakon mozsarak és ágyúk ünnepi hangja szólt.
1684. augusztus 4-i dátummal Széchényi György püspök jelentős alapítványt tett a székesegyházi zenészek javára, mely halála után, 1695-ben lépett érvénybe; korábban Kóny falu jövedelméből tartották el a muzsikusokat.
A székesegyház leghosszabb ideig, 54 évig hivatalban lévő karnagya Mechler András volt. 21 éves korában, 1711-ben került a templom zenei együttese élére (előélete ismeretlen). Sikerrel szervezte újjá a kórust, maga járt utána, hogy megfelelő fiatal énekeseket szerezzen. A rendszeres szertartások mellett minden évben több ünnepi alkalommal is muzsikálnia kellett együttesével: az uralkodóház tagjainak ünnepein, királyi látogatáskor, vagy háborús sikerek alkalmából. Az egyik ilyen nagy ünnepség 1716. november 8-án zajlott le: Savoyai Jenőnek, a nagy hadvezérnek a győri székesegyházban adták át a pápai kitüntetéseket. A Wienerisches Diarium a következőképpen tudósított:
A püspök elkezdte az ünnepélyes misét. Alatta az énekkar pompás zenekaros misét adott elő […] A kitüntetések átadása után pedig […] Felhangzott Szent Ambrus hálaéneke, az ünnepélyes Te Deum.
Az 1750-es évek közepén Győrött tartózkodott a fiatal Johann Georg Albrechtsberger, s elképzelhető, hogy orgonált a székesegyházban. Korábban azt feltételezték, hogy hivatalos állása is volt itt, de erre konkrét bizonyítékot nem találtak. Újabban felmerült adat szerint 1755–57 között a győri jezsuita gimnáziumban végezte tanulmányait, s rövid ideig valószínűleg az orsolyita templom orgonistája volt; nem kizárt, hogy a főtemplom muzsikusaival is kapcsolatba került. Három olyan művének kézirata ismert, amelyen ott a megjegyzés, hogy Győrött komponálta.
A székesegyházi zenei élet egyik csúcspontja volt Istvánffy Benedek karnagy és zeneszerző működése Zichy Ferenc püspöksége idején (1766–1778). Együttese tíz állandó tagból állt: énekesekből és hangszeresekből, akik a korabeli gyakorlat szerint több instrumentumhoz értettek. Ebben az évtizedben nemcsak a főbb ünnepek alkalmából, hanem minden vasár– és ünnepnapon volt zenés mise. Különösen a közeli Kismartonban, az Esterházy–szolgálatban álló zenészek műveit, közülük is elsősorban Gregor Joseph Werner alkotásait másolta és tűzte együttesének műsorára. Saját kompozíciói — amelyekből a 20. századra csak két mise és kilenc kisebb egyházi darab maradt fenn — azt tanúsítják, hogy Istvánffyt a 18. század közepe legjelentősebb magyarországi zeneszerzőjének tekinthetjük. Működése alatt két nagy ünnepet élt meg a székesegyházban: 1771-ben a Szent Jobb győri fogadását, 1774-ben pedig Zichy püspök aranymiséjét. Ez utóbbiról írta egy ma már ismeretlen nevű győri szemtanú:
A fenséges énekkari és zenekari muzsikát az itteni káptalan succentora és karmestere a zeneművészet összes szabályainak megfelelően szerezte és számos kiváló zeneművész közreműködésével mindenki teljes tetszése mellett vezette […] Majd nagy lelki örömmel intonálta [a püspök] a Te Deumot. Ezt a dicsőítő éneket igen értékes muzsika, az ágyúk dörgése és a harangok vidám zúgása […] kísérték a Mindenható trónja felé.
Istvánffy 45 éves korában, 1778-ban elhunyt. Halála után szerényebb képességű karnagyok vezették az együttest és látták el a szolgálatot. Érdekes megemlíteni, hogy 1800-tól 1827-ig a kórus tagja volt Adler György, a Mátyás-templom későbbi zenei vezetője. 1811-ben feleségül vette Krajtsovics Franciskát, Istvánffy Benedek unokáját, akinek apja Istvánffy utóda, Krajtsovits András volt. 1820-ban született lányuk, Adler Adél lett Erkel Ferenc felesége.
Novák Ferenc, korábbi kismartoni orgonista és hegedűs 1811–1832 között működött a székesegyház zenei vezetőjeként. Ő került először állásába felvételi vizsga eredményeként. Több értékes szerepléséről tudunk: alig tíz évvel megkomponálása után — Vilt József püspök aranymiséjén — már előadta Haydn Nelson–miséjét, a püspök temetési gyászmiséjén, 1813-ban pedig Mozart Requiemjét. Mindez azt jelzi, hogy a székesegyház zenéjét az Esterházy–udvarban megismert európai vérkeringésben kívánta tartani. Ő készítette el először a kottatár leltárát is.
Újabb lendületet az intenzív és színvonalas zenélés 1832-ben kapott, amikor a kilenc megjelent pályázó közül az addig szintén Kismartonban működött Esterházy–muzsikus, Richter Antal lett a regens chori. A 32 éves Richter zenei tanultságához széles körű zeneirodalmi ismeretek társultak. Nagy lendülettel vette kézbe az együttest: igényes műveket, elsősorban a Bécsben működő kortársak alkotásait szerezte be, melyekkel bővítette az addigi repertoárt. Hamarosan tervbe vette a város polgári lakosságának zenével való rendszeres ellátását. 1846-ban műkedvelőkből megszervezte a Győri Férfidalegyletet, amelyhez 1847-ben zeneiskolát is alapított, hogy biztosítsa az utánpótlást. Ez volt az 1862-ben létrehozott Győri Ének– és Zeneegylet szellemi előzménye.
Richter a székesegyházi együttes tagjai mellett a városban élő műkedvelőket is bevonta a templomi muzsikálásba. Mivel Bécs és Pozsony felől a Budára, illetve Pestre tartó külföldi előadóművészek mindenképpen átutaztak a városon, gyakran az ő fellépésükkel színesítette és gazdagította ezeket az alkalmakat. 1846. augusztus 15-én például Otto Nicolai, aki akkoriban Bécsben udvari karmester volt, vezényelte a székesegyházban saját miséjét.
Ez az ígéretes kezdet azonban, részben az 1848-as szabadságharc, illetve az utána következő elnyomás, részben pedig Richter hirtelen bekövetkezett halála (1854) miatt félbeszakadt. A hagyomány szerint azért kapott agyvérzést, mert túlságosan felizgatta magát az egyik kórista hamis éneklésén…
A 20. század muzsikusainak sorából kiemelkedik Halmos László (1909–1997), kora egyik legkiválóbb egyházzenei alkotója, aki 1931–1953 között volt a székesegyház karnagya.
2003-ban a székesegyház két legismertebb zenei vezetőjének, Richter Antalnak és Halmos Lászlónak közös emléktáblát állítottak.
Források:
Jenei Ferenc – Koppány Tibor: Győr. Bp. Képzőművészeti Alap, 1964
Petz Lajos: Győr város zeneélete 1497–1926. Győr, 1930
Bárdos Kornél: Győr zenéje a 17–18. században. Bp. Akadémiai Kiadó, 1980
Farkas Zoltán: Zeneszerzők bevándorlása a 18–19. századi Magyarországra. = Muzsika 2001. 1.
Dobszay László: Istvánffy Benedek [Kísérőszöveg az SLPD 12733 Hungaroton hanglemezhez]
Vavrinecz Veronika: Richter Antal (1802–1854) élete és működése. Szkarabeusz Kiadó, 2003
