Az ötvenes évek fősodrának legjellegzetesebb és egyik legnépszerűbb figurája a zongorista Oscar Peterson volt. Peterson egyike volt azoknak a zongoristáknak, akik nem kísérő zenészként kezdték, nem mások együtteseiben estek át a tűzkeresztségen, hanem a kezdettől fogva vezető szólisták, frontemberek voltak.
A kanadai Quebecben, 1925-ben született Peterson Karib-szigetekről bevándorolt édesapja a kanadai államvasutakon volt portás, de egyben amatőr trombitás és zongorista is. Petersont gyerekkorában azonban nővére, Daisy és a magyar születésű Paul de Marky (ő maga Thomán István tanítványa volt), klasszikus zongoristának képezte. A szorgalmasan gyakorló gyerek hihetetlen technikára tett szert.
Jazzkedvelő édesapja egyszer feltette neki lemezen a Tiger Raget Art Tatum feldolgozásában. A fiatal Peterson ezt követően hetekig nem volt hajlandó leülni a zongorához. Visszaemlékezve így fogalmazott: „Tatum halálra rémített.” Évekkel később jó barátságba került vele, de még akkor is tiszteletből kerülte, hogy a jelenlétében játsszon. A klasszikus zenétől eleinte a tradicionális jazz kezdte eltántorítani, sok ragtime- és boogie-woogie-darabot megtanult. Tizennégy éves korában megnyert egy országos zongoristavetélkedőt, ezt követően kimaradt az iskolából, és hivatásos zongoristaként a rádióban, szállodákban és revükben játszott.
Félelmetes virtuozitása, fantasztikus harmóniai érzéke és dallamképzése, de mindenekfelett a magával ragadó ritmika, a legjobb értelemben vett szving hatotta át minden előadását, lenyűgöző volt. Improvizációi logikusan építkeztek, és határozott ívük volt. Ezt a közönségbarát zenét nem minden kritikus díjazta. Az volt ellene a leggyakrabban hangoztatott, szerintünk megalapozatlan kifogás, hogy Petersonnál a technika az érzés vagy a koncepció rovására ment.
Csodálatos muzsikálását Magyarországon is többször élvezhettük a 60-as és a 70-es években.
Zenei filozófiájáról sokat elmond a DownBeat 1954. január 13-i számában megjelent cikke. Egyebek közt ezt írta:
Nem tudom, miként lehet boldogságot sugározni a zenében, hacsak az ember maga nem boldog azzal, amit csinál, amilyenek mi (az Oscar Peterson Trio) vagyunk. Őszintén gondolom, a jazzből kihalt az a boldogság, amely valamikor annyira áthatotta a műfajt. Azok a zenekarok, mint Duke Ellington és Count Basie együttese, vagy a Benny Goodman Quartet és Sextet olyan őszinteséggel és tűzzel rendelkeztek, amelyet manapság ritkán hallani a jazzben.
Éppenséggel ez a hidegség az egyik ok, amiért oly nehezen eladható számos együttes esetében a modern jazz. Egyes zenészek azt az érzést sugározzák a közönségnek: örülj, hogy itt lehetsz, hogy beengedtünk. Félreértés ne essék, Peterson nem a zene modernitását ostorozta, hanem a zenéből szerinte hiányzó örömteli életérzést.
A jazz évszázada című kötet e-book formátumban megvásárolható a következő webáruházakban:
