Bár a második felvonás végén kitör a pusztító vihar, a Porgy és Bess® esetében nem ez a legnagyobb felkavaró tényező: az all-black cast kitétel régóta borzolja a kedélyeket.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
Ira Gershwin, a zeneszerző George öccsének, a darab szövegírójának végrendelete értelmében a nyolcvanas évektől kezdődően
az 1935-ös keletkezésű sikerdarabot kizárólag született fekete énekesek mutathatják be.
„Míg Mozart inkább átírta egyes kompozícióit, csak hogy előadják azokat, addig ez a fekete művészek irányába tett, alapvetően jó szándékú gesztus bezárta a művet egyetlen kontinensre” – mondta Zsoldos Dávid zenetörténész, az Opera tanácsadója a budapesti premier sajtóeseményén. Hogy a Magyar Állami Operaház mégis négy előadást játszhatott 2018. január-február fordulóján, annak oka az volt, hogy a Gershwin-jogok kezelőjével, a New York-i Tams-Witmark ügynökséggel kötött szerződés szövegéből hiányzott a fekete művészekre vonatkozó szövegezés. „Jelezték, hogy csak feketék léphetnek fel az előadásban, más nem történt” – mondta Ókovács Szilveszter főigazgató. Később az ügynökség utasította az Operát, hogy minden nyomtatott anyagukon tüntessék fel, hogy „a Porgy és Bess jelen formában történő bemutatása nem engedélyezett, és ellentétes a mű színrevitelének követelményeivel”, amit az intézmény teljesített is, az előadások pedig rendben lezajlottak (a hazai kritikai és nézői visszhangok a 60-61. oldalon olvashatók – a szerk.).
Az ügy nagy port kavart a nemzetközi sajtóban is. A The New York Times újságírója részt vett a premieren, majd részletes cikket közölt, megszólaltatva az Opera főigazgatóját, Dr. Ronald Crutchert, a Richmondi Egyetem elnökét, afrikai-amerikai zenetudóst, és a közönség soraiban ülő Kertész Ádám professzort is. Az írás a darabtörténet bemutatása mellett idézte a hazai médiában megjelenteket, kitért az Egyesült Államokban és Közép-Európában tapasztalható eltérő gondolkodásmódra, és politikai felhangot is felfedezni vélt a rendezésben.
A rangos brit szaklap, az Opera Now kiadója, a Rhinegold is felfigyelt a témára. Az előadás-sorozatot ajánló anyagban az Opera azon szándékát emelték ki, amely szerint szeretnék kitaposni az utat a világ dalszínházai számára, hogy minél több helyen csendülhessen fel ez az előadásra érdemes opera. A cikk végén szintén egy, a The New York Timesban megjelent, Anthony Tommasinitől származó írást idéznek, amely már 2002-es megjelenésekor megkérdőjelezte az all-black cast kitétel szükségességét:
„Az elmúlt negyven évben az operavilág egyre inkább a nem hagyományos szereposztások felé mozdult el. Ha Leontyne Price képes volt tinédzser korú gésát kiválóan alakítani a Pillangókisasszonyban, miért is ne lehetne Bess fehér szoprán?”
A The Guardian újságírója is megkereste a budapesti intézményt, kérdéseire részletes válaszok és videók érkeztek vissza hozzá. A kimerítő tájékoztatás dacára írásában csak töredékesen idézett a rendelkezésére bocsátott anyagokból, politikai síkra terelte mondanivalóját, a cikk végén pedig Fischer Ádám, az Opera korábbi zeneigazgatójának szavait citálta.
Szerencsére a pozitív megerősítésekből sem volt hiány. A 42 országból érkező, 182 tagot számláló, professzionális operatársulatokat és fesztiválokat tömörítő nemzetközi szervezet, az Opera Europa igazgatója, Nicholas Payne szerint a budapesti intézmény tette „csodálatra méltó vállalkozás, amit mi az Opera Europa részéről igencsak támogatunk. Önökhöz hasonlóan én is úgy vélem, hogy
ez az opera a 20. század egyik legnagyszerűbb zenei és drámai műve, mely egyetemes üzeneteket hordoz.
(Az igazgató teljes levele az Opera magazin 2018. február-márciusi számában olvasható – a szerk.)
A nemzetközi kritikákat tallózva az Agenzia Radicale kritikusától, Vincenzo Basile Polgártól ez lelhető fel: „Az énekesek gyönyörű, tiszta hangon szólalnak meg. (…) Hangminőség tekintetében egyenértékű teljesítményt kapunk mind a főszereplőktől, mind a mellékalakokat megformáló énekesektől. A közönség örül minden, a színpadon felhangzó, jól ismert dallamnak.” Pierre Waline, a Journal Francophone de Budapest kritikusa szerint pedig „Meláth Andrea Maria szerepében igencsak meggyőző. Meg kell említeni a táncosokat, akik figyelemre méltó, néhol akrobatikus, egy kicsit West Side Story-hangulatú produkcióval örvendeztettek meg minket, de végül is a zenekar vitte el a pálmát: a darab kezdetétől a végéig magával ragadóan, extrovertált módon, világosan és őszintén játszottak a zenészek, láthatóan gondtalanul mozogva a jazz világában is.”
Mivel az Opera ezek után sem mondott le arról, hogy a következő évadokban is műsorra tűzze a produkciót, elküldte a következő három szezon dátumaira vonatkozó engedélykérő levelét a jogörökösöknek, bízva a pozitív válaszban, mert – visszautalva Anthony Tommasini cikkére – „egy operában igenis számít a megjelenés. De a hang, a művészi kifejezés és a drámai jelenlét még inkább hangsúlyos”.
