A Papageno Klasszik már második éve kínál rendhagyó klasszikus zenei programokat a Művészetek Völgyében, Vigántpetenden. Az esti koncertek mellett minden délután zenés beszélgetéssel várja az érdeklődőket Szalai Éva zongoraművész és Tóth Endre zenetörténész. Ismeretterjesztő programjukat sok zenével és különleges, sosem hallott történetekkel fűszerezik. Közös és egyéni pályájukról, motivációikról valamint a Művészetek Völgyében látogatható egyedi előadás-sorozatukról beszélgettünk a fiatal művészekkel.
– Mi fogott meg benneteket a zenében? Emlékeztek arra a sorsdöntő pillanatra, ami elvezetett titeket a professzionális zenész léthez?
– Tóth Endre: Aránylag későn, 12 éves koromban kezdtem el zenével foglalkozni, a családomban abszolút fekete bárányként. Az egyik, tőlünk távolabb élő unokatestvérem tanult zongorázni. Vele és a pianínójával évente nagyjából egyszer találkoztam, és bár ilyen alkalmakkor mindig örömmel vetettem rá magamat a hangszerre, valahogy sosem jutottam el odáig, hogy beiratkozzak zeneiskolába vagy keressünk egy magántanárt. Hatodik osztályos voltam, amikor az évnyitó ünnepségen elmondták, hogy egy magán alapfokú művészetoktatási intézmény érkezik az általános iskolához, és lehetőségünk nyílik hangszeres órákra járni. Így abban az évben heti fél órában kezdtem el zongorát tanulni.
Igazán nagy hatással az volt rám, amikor elkezdtem Bach darabjait tanulni: az akkori zongoratanárom, Gilányi Gabriella – ma már zenetörténész, akkor még maga is zenetudományi szakos volt – kölcsönadott nekem egy lemezt, amelyen Glenn Gould játszotta a Goldberg-variációkat, ami teljesen magával ragadott. Nagy hatással volt rám, hogy ilyen billentéskultúrával és hangvétellel is lehet zongorázni, ráadásul a kanadai zongoraművész különc figurája is megfogott.
Gyűjtöttem a lemezeit, valamint rengeteget jártam könyvtárba, ahol persze nemcsak az ő felvételeit hallgattam, hanem minden mást is, ami kezem ügyébe került. Ezen lemezek nagy részét át is másoltattam magnókazettára, hiszen akkor még az volt divatban. A későn kezdés miatt aztán nem a zongora felé sodort az élet, hanem – épp a legelső zongoratanárom miatt – a zenetudományi pálya irányába.
– Miben mutatkozott meg az, hogy neked a zenetudomány lesz az erősséged? Másképp gondolkodsz, mint egy hangszeres zenész?
– TE: Zenei mindenevő vagyok, néhány dackorszakot leszámítva – amikor például megtagadtam minden könnyűzenét, vagy egy még keményebb periódusomban csak Bachot hallgattam – mindig is érdekelt a zene sokszínűsége. Meg akartam ismerni – még ha csak eljátszás nélkül, némiképp felületesen is – rengeteg zenét. Az alaprepertoárt aránylag gyorsan megismertem, és a középiskolai zenetörténet órákon emiatt gyakran unatkoztam. A zeneakadémiai felvételin – a hatalmas elsajátítandó anyag ellenére – a zenefelismerés volt a legnagyobb erősségem.
Most pedig az egyik legfontosabb feladatomnak a zenei ismeretterjesztést tartom, mivel szeretném, hogy a klasszikus zene csodálatos birodalmát minél több ember megismerje és megszeresse.
– Tizenéves korban keveseket érdekel a klasszikus zene, a ti lelketekre hogyhogy mégis ez a műfaj hatott?
– TE: Otthon nem nagyon hallgattunk klasszikus zenét, de nem is volt tiltott gyümölcs. Ismeretlen volt, és talán pont ezért kezdett el annyira foglalkoztatni. Az emberek is, akikkel lépten-nyomon találkoztam, ennek a zenének az értékeire hívták fel a figyelmemet, és ez bennem megerősítette azt, hogy nem valami rossz dolog után ácsingózom.
– Szalai Éva: Nekem teljesen másképp indult minden abból kifolyólag, hogy sokkal hamarabb kezdtem el zongorázni. Épp ezért nem tudom ezt teljesen önálló éreklődésként definiálni. Hat és fél éves voltam, amikor megkérdezte tőlem az anyukám, hogy milyen hangszeren szeretnék tanulni. Akkor rögtön rávágtam, hogy zongorázni akarok, de nem vagyok benne biztos, hogy tisztában lettem volna a többi hangszerrel is. A bátyám már akkor két éve zongorázott, édesanyám is tanult zenét, de professzionális zenész az én családomban sincs. A cél az volt, hogy tanuljak meg szépen játszani, és ebből az édesanyám is bőven kivette a részét: tíz éves koromig ott ült mellettem, és segített gyakorolni.
Tizenhárom évesen szembesült vele a zongoratanárom, hogy még nem döntöttem a továbbtanulásról, pedig másoknak már egyértelmű volt a zenei pálya, hiszen az országos versenyekről is díjazottként tértem haza. De mivel más tantárgyak is érdekeltek – matematikából és idegen nyelvből is nyertem versenyeket –, sokan próbáltak lebeszélni arról, hogy a zenét válasszam – főleg megélhetési szempontból –, ha nyugodt szívvel választhatnám akár a mérnöki pályát is. Egy erősen érzelmi alapú döntéshez vezetett, amikor tizenhárom évesen válaszút elé állított a zongoratanárom. A zene igazán a kecskeméti Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskolában robbant be az életembe. Maga az épület is csodaszép, nagy terekkel, tele fényekkel, színekkel…az egyik legszebb iskola volt, amit vala láttam! A motivációmat bizonyítja, hogy minden nap reggel 6-ra jártam gyakorolni, szinte a portással egyszerre érkeztem be. Beszippantott az egész és szívesen eltöltöttem 5-6 órát is a hangszer mellett. A maximumot akartam kihozni magamból.
– Mi az, ami megtartotta benned a lelkesedést és az elhatározást?
– SzÉ: Emlékszem, egy versenyről vonatoztunk haza, amely nem úgy sikerült, mint ahogy szerettem volna: Rachmaninov II. zongoraversenyét hallgattam, miközben azon gondolkodtam, hogy ha most abbahagyom az egészet, akkor ezt a darabot soha az életben nem fogom tudni eljátszani. Az ilyen pillanatokból tudtam erőt meríteni. De két mester diploma után is eltöltött az aggodalom, hogy meg tudok-e ebből élni. Amikor komolyan mérlegelni kezdtem annak lehetőségét, hogy abbahagyjam a zongorázást, a sírógörcs kerülgetett. Csak az segített, amikor arra gondoltam, hogy folytatom, akármi történjen is.
– Egymást hogyan tudjátok segíteni, erősíteni? A hullámvölgyeket biztosan könnyebb elviselni együtt.
– TE: Természetesen nagyon gyakori beszédtéma köztünk a zene, a problematikus részeivel együtt. Kell, hogy legyen valamiféle jövőképe az embernek, és ez ebben a szakmában nem egy egyszerű dolog, ha nincs egy eleve biztos megélhetési háttere valakinek. Nagy az aránytalanság a szakmában, nehéz újként betörni, kialakult egy erős hierarchia, amit nehéz felülírni.
– SzÉ: Az aránytalanságról jut eszembe, hogy természetesen vannak objektív elemei is egy játék megítélésének: például, hogy mennyire árnyalt a játék dinamikai skálája, vagy, hogy mennyire értelmesen van felépítve egy előadás. Nagyon sok jó zenész van, de nem feltétlenül a szakmailag legjobbak tudnak érvényesülni a piacon, hanem azok, akiknek jobb az üzleti érzéke és befolyásos ismeretségi körrel rendelkeznek.
– Magyarországon a klasszikus zenei élet mennyire engedi kitárulkozni az egyéniséget? Éva, te évekig éltél külföldön, össze szoktad hasonlítani a két világot?
– SzÉ: Hollandiában hat évig éltem, az ottani életre van leginkább rálátásom. Mivel én idegenként érkeztem oda, az előadóművészi karrierem elindítása szempontjából egyértelműen hátrányos helyzetben voltam. Ott nem annyira centralizált a kulturális élet, mint Magyarországon, hiszen Hollandiában vidéken, még az apró falvakban is nagyon aktív a zenei élet, a fiatal művészekre pedig kifejezetten odafigyelnek. A tehetős emberek az otthonukban rendeznek mini operaelőadásokat, lakáskoncerteket. A gázsi ott sem szökik az egekbe, de sok lehetőség van, a zenetanárokat pedig tisztességesen megfizetik. Budapesten viszont változatosabb a zenei élet, mint Amszterdamban, a Zeneakadémia palettája sokkal izgalmasabb. A holland nép nagyon régizene párti és a kortárs zenének van még nagyon termékeny talaja. Viszont a romantikus zenére – ami hozzám közel áll – nincs olyan nagy igény.
– Zenetörténészként mi a véleményed, mennyire nyitottak az emberek az ismeretlen zenére? Manapság a művészet iránti valódi érdeklődés, tudásvágy, vagy inkább egyfajta sznobizmus viszi az embereket klasszikus zenei koncertekre?
– TE: Ha bármilyen okból megfogalmazódik valakiben az, hogy ott akar lenni egy ilyen eseményen, az már öröm. Engem például különösen érdekelne a Művészetek Völgyében tartott ismeretterjesztő előadásaink közönségének összetétele: ki az, aki budapesti, ki az, aki valaha tanult zenét, ki az, aki teljesen laikusként van jelen. Kortársakkal, zenész barátokkal, laikusokkal olyan konklúziót vontunk le, hogy a klasszikus zenére is valamilyen szinten meg kell érni, hiszen gasztronómiai hasonlattal élve a kisgyermeket, aki állandóan csak csokoládét enne, sem fogod tudni elvarázsolni camembert sajttal, amit valószínűleg csak később fog tudni értékelni.
– Egyénileg van már tapasztalatotok a szakmátokban, nem vagytok pályakezdők. De hogyan dolgoztok együtt?
– SzÉ: Szerencsére kiegészítjük egymást. Endre nagyon jól kommunikál, tapasztalata is van abban, hogy hogyan kell egy közönséget színvonalasan megszólítani. Engem már korábban is nagyon érdekelt a zenei ismeretterjesztés: gondolkodtam már videós sorozaton is, mert talán még tágabb közönséghez lehetne így eljutni. Mindketten viszonylag laikus környezetből jöttünk, és én még pontosan emlékszem arra az időszakra, amikor kisgyerekként magam is laikusként hallgattam zenét: szép számmal volt olyan muzsika, ami mindenféle háttértudás nélkül is megfogott. Ehhez a szemponthoz érdemes egy kicsit visszatérni a programtervezéskor.
Valószínűleg több embert érdekelne ez a zene, csak épp nem találják hozzá az utat. Ezért tartom fontosnak a mi kettőnk együttműködését. Nagyon szerencsés dolog, hogy valaki mindezt verbálisan is kifejezésre tudja juttatni és mindazt, amit Endre elmond, én a hangszeres játékommal prezentálhatom.
– TE: Próbálom magam fejleszteni abban, hogy hogyan lehet egy olyan ismeretterjesztő műsort csinálni, ami laikusoknak és zeneértőknek egyaránt érdekes lehet. Nehéz megtalálni az arányokat. Vegyes alaptudással rendelkező közönségnél mindenképp nehezebb helyzetben van az előadó. De visszatérve az együttműködésünk lehetőségeire, úgy gondolom, ha én is professzionális zongorista lennék, akkor sem lenne gond, mert akkor négykezes koncerteket adnánk, tehát bármilyen formában kiegészítenénk egymást, vagyis nem a rivalizálásról szólnának a hétköznapjaink.
Ha az élet szerencsésen összesodort minket, annak miért ne lehetne szakmai hozadéka is? Miért ne hozhatnánk létre együtt valamilyen különleges dolgot, amivel megszólítjuk az embereket?
Azt tapasztaltam eddig, hogy ha az ember nem tud valamit, arról nem mer beszélni. Nehéz kiszúrni a program során azt, ha valaki nem érti azt, amit hall, vagy amiről beszélek. Nem mindig sikerül interaktívvá tenni egy műsort, de ha nem kapunk visszajelzést, az nem könnyíti meg a munkánkat.
Fiatalok vagyunk, ezért mi is használunk különböző elektronikus eszközöket és közösségi oldalakat, amiket a klasszikus zene terjesztésében sem elvetendő dolog alkalmazni, sőt! Általuk még könnyebben kapunk reakciót, amire nagy szükségünk van, hogy megtudjuk, milyen információkat érdemes megosztani a közönséggel.
Néhány mondat teljesen meg tudja változtatni a hozzáállásodat egy bizonyos műhöz.
– SzÉ: Külföldön egyébként szinte elvárás volt, hogy mondjak egy-két mondatot az elhangzó darabokról. A közönség nagyon hálás volt érte. Teljesen más az előadó szájából hallani az információkat, mint elolvasni őket egy programfüzetben. Pár szó után, amint leütöm az első hangot, rögtön másképp hallgat a közönség. Nem várhatjuk el az emberektől, hogy a klasszikus zenében szakértői szinten legyenek otthon, amikor más területeken is szakértőként kell jelen lenniük. Mint ahogy minden más terméket, a klasszikus zenét is, ha szépen csomagoljuk, akkor könnyebben juttatjuk el a közönséghez.
Oszkó-Jakab Natália: „Nagyobb hangsúlyt fektetünk a komolyzenére”
– TE: Nem is csak a szépségről van szó: az őszinteség és a személyesség ugyanannyira meghatározó ebben. A saját élményekből, érzésekből jövő lelkesedéssel tudod igazán ráhangolni a hallgatókat a zenére.
– Tavaly kezdtétek a Művészetek Völgyében a saját programotokat. Miért szeretik az emberek az előadásaitokat?
– SzÉ: Nagyon kieső helyszínen vagyunk a fesztiválon belül, ráadásul a klasszikus zene nem az a magától értődő módon szórakoztató zenei műfaj. Ennek ellenére tavaly volt rá példa, hogy telt házzal ment le egy-egy előadásunk. A Papageno Klasszik programjának plakátjára írhatott a közönség és pár nap után észrevettük, hogy mi is kaptunk üzenetet, amiben azt írták, hogy nagyon élvezetesek az előadásaink.
A műsorunk verbális része nagyon hiánypótló ebben a műfajban, főleg egy átlagos koncerthez képest. Őszintén szólva, az előadásainkon időnként olyan információk is elhangzanak Endrétől, amelyek még nekem is az újdonság erejével hatnak, pedig túl vagyok már néhány zeneművészeti egyetemen.
Igyekszünk minél közérthetőbben tálalni a mondanivalónkat, hogy a zeneszerzők és darabjaik egyaránt kiszabaduljanak az elefántcsont-toronyból. Azt látjuk, hogy a játékos módon bemutatott művészet sokkal jobban eljut a közönséghez. Idén szabad kezet kaptunk a program megtervezésében és eljutottunk az állatok a klasszikus zenében témához, amit esetenként humoros jellegéből adódóan nagyon élvezünk mi is.
Fedezd fel a Művészetek Völgye programjait ide kattintva!– TE: Fontos, hogy a közönség semmiképp se érezze azt, hogy a művész egy megközelíthetetlen lény. A koncerttermek anakronisztikus jellege itt, a Művészetek Völgyében biztosan nem éri el a fiatal közönséget sem, ehelyett egy hozzájuk közelebb álló közegben tapasztalhatják meg a klasszikus zene erejét. Persze ezeket a programokat itt is a templomokba szervezik, ami szintén nem a zene lazaságát sugallja. Ezért lenne olyan fontos, hogy akár romkocsmákban is többször szóljon klasszikus zene és hogy még több lakáskoncertet szervezzünk, ahová meghívjuk a barátainkat, ezáltal ismét egy valódi társasági esemény rangjára emelve a klaszikus zenei koncert műfaját, hogy ne tátongjon szakadék az előadó és a közönség között. A klasszikus zenének is meg lehet érezni a humorát, a lazaságát és az őrületét! Hatalmas kincsesbánya, amelyben bárki biztosan megtalálhatja az adott élethelyzetéhez passzoló alkotásokat, amelyek segítenek feldolgozni akár a negatív, akár a pozitív élményeket.
