Generációk nőttek fel Kemény Henrik Vitéz László-történetein. A piros sapkás, az ördögöt mindig legyőző, a világ rendjét nagymamucikája palacsintasütőjével helyére állító fiatalember ma is nagyon virgonc, amiről a Szentendrei Nyár és a Művészetek Völgye közönsége is meggyőződhet a legfiatalabb bábos generációt képviselő Barna Zsombor jóvoltából.
Barna Zsombor 2017-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. A Budapest Bábszínház tagja, ahol játszik gyereknek (Bambi, A csillagszemű juhász, Gingalló, Háry János, Misi mókus vándorúton, Mit keresett Jakab az ágy alatt?) és felnőtteknek is (A képzelt beteg, A vihar). A Vitéz László menyecskét keres egyetemi vizsgából nőtt előadássá. Vendégként látható az Egy, kettő, három és az Az úgy volt…című produkciókban.
– Hogyan találtatok egymásra Lászlóval?
– Kemény Henriket tévében láttam gyerekkoromban, de annál jóval meghatározóbb volt, amikor a színművészeti egyetem második évében foglalkoztunk a vásári bábjátékkal, ahol mindenki kapott egy figurát: Petruskát, Pulcinellát, Punchot és Judyt, nekem pedig Vitéz László jutott. Ács Norbert és Schneider Jankó tartotta a kurzust, ők láttak meg bennem valamit. Jankó elárulta, hogy a hangban van a karakterhez a kulcs. Elkezdtem nézegetni YouTube-felvételeket, hallgattam Kemény Henriket… és a South Park Cartmanjének rekedtes hangja jutott róla eszembe. Próbálgattam a hangot, hozzá a történeteket, és jól éreztem magam, kiélhettem az infantilis énemet. A vizsgán pozitív visszajelzéseket kaptam, és akkor elhatároztam, hogy ha alkalom adódik, készítek egy saját Vitéz László-előadást. Ötödévben az volt az egyik feladatunk, hogy létrehozzunk egy egyszemélyes gyerekelőadást, és ebből lett a Vitéz László menyecskét keres.
– Vannak a „kanonizált” Vitéz László-történetek, a tiéd viszont valami újat hoz a hagyományba.
– Az egyetemen arra tanítottak bennünket, hogy ne önmagában csináljunk valamit, pláne egy egyszemélyes produkciónál, hanem gondolkozzunk a dramaturg, a rendező, a tervező fejével is, ne csak a színészével, és legyen valami konkrét célunk. Az is lehetett volna egy út, hogy a létező etűdöket játszom el egymás után, de mindenképp szerettem volna, ha van egy íve a karakternek, van egy nagy célja, ami Lászlót Vitézzé teszi. Ami nem egyszerűen annyi, hogy a palacsintasütővel felpofozza az ellenségeit, hanem például az, hogy az út végén, a próbák kiállása után megtalálja a párját. Vitéz László a vásári hősök között az egyetlen, aki tulajdonképp aszexuális. Fabók Mariann mozdította ki ebből a helyzetből azzal, hogy behozta mellé Vas Juliskát párként. Mielőtt elkezdtem dolgozni az előadáson, megkérdeztem, zavarná-e, ha nálam is megjelenne. Nem zavarta, annyit kért, tüntessem fel, hogy nála tűnt fel először.
– A kesztyűs játék áll az egyéniségedhez a legközelebb?
– Nagyon szeretem, mert abszolút felszabadító, minden elfojtott színészi és emberi dolog kiélhető benne. (Nevet.) De nagyon szeretem a marionettet is, mert az finom dolgokra képes. De ahhoz, hogy igazán jó marionettjátékos legyél, gyakorlatilag csak azzal kell foglalkoznod.
– Bábbal vagy báb nélkül, gyerekeknek vagy felnőtteknek könnyebb neked színpadon?
– Egyik helyzet sem igazán könnyű. A színművészeti első két éve bezárt, addig csak figyeltem a többieket, magamat, és folyamatosan arra próbáltam választ találni, mit keresek ott. A vásári kurzus volt az első igazi bábos sikerélményem. Aztán harmadévben kezdtem megtalálni a helyem, akkor kezdtem oldódni. Ötödévre lettem jóban magammal, akkor éreztem azt, megtaláltam a hangomat, megtanultam, hogyan kell próbálni, és akkora lettem igazán fogékony a tanaraim gondolataira. De lehet, hogy épp erre kellett az öt év, hogy ezt megtanuljam, a többi meg jön majd úgyis élesben.
Arról, hogy mikor cool a báb
Ha nem reprodukálni akarsz, hanem tétje van. Ha általa magadról beszélsz, és a saját énedet teszed bele. Ha nem csak úgy bábozgatsz, hanem véresen komolyan veszed. Ha ügyet tudsz belőle csinálni.
– Volt rajtad stigma a Barátok közt-ben eltöltött évek miatt?
– Nem éreztem ilyet. Inkább azt, hogy sok az ottani munkatempó miatt rám ragadt panel. Az komoly feladat volt, hogy megszabaduljak az erős gesztikulálástól és mimikától, ahogyan azt Angliában mondta az egyik színészettanárom: át is éljem, ne csak megmutassam. Ebben sokat segítettek a külföldi tanulmányutakon szerzett tabpasztalatok. Először Sienában voltam egy kéthetes kurzuson, később pedig egy szemesztert Canterburyben Erasmus-ösztöndíjjal. Ezek azért is voltak hasznosak, mert új technikákat ismertem meg az itthon használt, a belülről, magadból való fogalmazásra építő Sztanyiszlavszkij-módszerrel szemben, vagy inkább mellett. Színpadon sírni például alig tudtam, mindig görcsöltem ezeken a helyzeteken. Sienában viszont Bács Miklós kurzusán megtanultam, hogyan lehet testhelyzetekből, mozdulatokból légzés útján előhozni érzelmi állapotokat. Angliában találkoztam a Uta Hagen- és a Lee Strasberg-módszerrel, amik a bábhoz különösen passzolnak, mert alapvetően itt a külső jegyekből, azoknak a magadon való „átfolyatásából” születik meg a karakter. Szükség lenne arra, hogy ezekkel itthon is megismerkedjünk, hogy minél többfélét tapasztaljunk, mert más személyiséghez más technikai megközelítés passzol. És a báb is segített a görcsök megszüntetésében, mert azzal, hogy egy tárgyba transzponálom a gondolataimat és az érzéseimet, jobban ki merem élni magam.
Az álomszerepekről
Tartok attól, hogy ha kimondom, esetleg nem jön össze… de talán mégis: Jimmy Porter a Dühöngő ifjúságból. És nagyon szeretnék egy újabb egyszemélyes előadást felnőtteknek, Karinthy-művekből.
– És már nem építesz a paneljeidre?
– Küzdök velük. Már vannak pillanatok, amikor elégedett vagyok magammal, és olyan dolgok jönnek elő belőlem, amin én magam is meglepődök.
