Intenzív és személyes – így jellemezte saját rendezését. Célja az volt, hogy északról hozott szemléletével egészen új megvilágításba helyezzen egy mesterművet. Interjú Kasper Holtennel, a május 24-én bemutatott A kékszakállú herceg vára rendezőjével.
– Az Opera 2017/18-as évadát Wagner inspirálta. A híres „Koppenhágai Ring” rendezőjeként mit tekint Wagner örökségének?
– Wagner operái azért hihetetlenek, mert máig egyszerre zavarnak össze, kavarnak fel, ragadnak magukkal, és hatnak meg. Felölelik az életet – filozófiát, vallást, politikát, érzelmi drámát – friss felfogásban. Wagner híres volt az opera világának felforgatásáról, így öröksége arra kötelez, hogy az ő műveit is folyamatosan újraértelmezzük.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
– „A Ring gyűrűi”-évadban ön mégsem Wagner-, hanem Bartók-művet rendezett az Erkel Színházban. Mi volt az első reakciója a felkérésre?
– Nagybetűs IGEN! Bartók zenéje több szinten hat, A kékszakállú herceg vára pedig összetett, csodás felfedezőút az emberi lélek és kapcsolatok világába. Valóra vált álom, hogy színpadra állíthattam ezt a remekművet. A benne sűrűsödő dráma felér egy hosszú Wagner-operával.
– Azt nyilatkozta, művészi stílusa kiválasztásához látnia kell, mivel nyűgözi le az adott darab. A Kékszakállú mivel igézte meg?
– Először tizenkét évesen láttam. Akkor a gótikus hangulat és a hét ajtó logikája ragadott meg: a visszaszámlálás egy eseményig, amely látszólag be sem következik. De ez az opera idővel érik bennünk, a tapasztalat segít megérteni a rétegeit. Ma a két szereplő közti kölcsönhatás van rám nagy hatással. Egy kölcsönösen függő viszonyban próbáljuk meghódítani, megérteni vagy megtörni a másikat, míg végül elveszítjük önmagunkat. A mostani előadásunk erre a ciklikusságra fókuszált, remélve, hogy sikerült két valódi egyént bemutatnunk, akikkel együtt lehetett sírni és nevetni is.
Minél konkrétabb emberi érzéseket állítunk színpadra, annál általánosabb érvényű lesz a produkció.
– Mi a legnagyobb nehézség illetve lehetőség egy kétszereplős előadás rendezésében?
– Lehetőség, hogy igazán mélyre áshatunk a karakterekben, viszonyokban. Kamaradrámát készítettünk, hihető pszichológiai részletekkel: ehhez le kellett csupaszítanunk az előadást. Kihívást jelentett, hogy minden szónak súlya volt. Valami őszintét kellett létrehoznunk, és nem bújhattunk nagy, látványos tömegjelenetek mögé.
– A látványvilágot hogyan alakították ki Steffen Aarfing díszlettervezővel?
– Az ajtókat nem szó szerint értelmeztük, hanem a főhős személyiségének és Judittal való kapcsolatának aspektusaiként. Kékszakállúra festőművészként tekintettünk, akinek a felesége azzal küzd, hogy férje énjének egy részét – a művészetét – sosem értheti meg vagy veheti birtokba.
Áttörést jelentett, amikor egy korábbi látogatás alkalmával az Operaház gyönyörű, régi festőműhelyében járhattunk: ez konkrét inspirációval szolgált a díszlethez.
– Az ön felfogásában a Kékszakállú a férfilélek univerzális metaforája, vagy 2018-ban másképp szükséges közelíteni a témájához, mint száz éve?
– Mindkettő. Van a darabban univerzalitás, de számomra nem férfiról és nőről szól, hanem két emberről. A nemek felcserélésével is működne ugyanaz a dinamika. A kérdés, hogy formálhatunk-e igényt egy másik személyre, megérthetjük-e valaha teljesen, vagy a rejtélyességből is fakad a szerelem és a vonzalom.
– Helyezett önre nyomást, hogy Magyarországon rendezett ikonikus magyar operát, éppen a mű bemutatásának centenáriumán?
– Igen. Ez különleges megtiszteltetés volt, viszont természetesen magasra tette a lécet. De mindig is szerettem a kihívásokat! Végtelenül izgatott voltam már a próbák előtt, hogy olyan nagyszerű művészekkel dolgozhatok, mint az Opera művészei és Eötvös Péter. Biztos voltam abban, hogy remekül – ha szabad így fogalmaznom – szórakozunk majd, míg feltárjuk ennek a mesterműnek a mélységeit.
– A májusi bemutató után milyen tervek megvalósítása vár önre?
– 2018. szeptember 1-jétől én leszek az új vezérigazgatója a Dán Királyi Színháznak, a nemzeti opera, balett, színház és szimfonikusok otthonának a hazámban. Ez hatalmas feladat, de egyben hazatérés is a társulathoz, ahol operaigazgató voltam 2000 és 2011 közt. Alkotómunkám egy részéről így le kell mondanom, de az, hogy ennek a remek intézménynek a kormányrúdjánál állhatok, és egyengethetem az előadóművészetek útját a társadalomban, rendkívül fontos nekem.
– Volt már a Covent Garden-i Királyi Operaház operaigazgatója is – egy ilyen szakmai csúcs után mit tart még kihívásnak a pályáján?
– A színházunk jövőjét biztosítani óriási kihívás egy olyan korban, amikor minden változik. De én optimista vagyok! A jövőben az embereknek nagyobb szüksége lesz az élő színház és zene élményére, mint ezelőtt bármikor.
Az interjú teljes terjedelmében a Mimi.blog.hu-n olvasható.
