Arvo Pärt évtizedek óta tartó óriási sikere némiképp beárnyékolta a 20. és 21. századi észt kortárs zene más alkotóinak munkásságát. Pedig közöttük is akadnak jó néhányan, akik érdemesek a figyelemre, például Tõnu Kõrvits (1969), Erkki-Sven Tüür (1959) vagy egy jóval korábbi generáció képviseletében Eduard Tubin (1905—1982). Az ő izgalmas, egyéni hangú művészetük világában invitál hangulatos „északi sétára” a Budapesti Fesztiválzenekar Kortárs Együttesének hangversenye, a Baltikum és Lengyelország kultúráját bemutató Európai Hidak 2018 fesztivál programjának részeként.
Észtország fővárosa, a Finn-öböl partján elterülő Tallinn a térképen észak—déli irányban Stockholmmal egy magasságban található. Talán az északi vidék hangulatával függ össze, talán mással, mindenesetre az est mindhárom szerzőjének műveit hallgatva úgy érezzük, ezen a zenén erőteljesen nyomot hagyott a táj a maga végtelen horizontjával, délebbre ismeretlen tisztaságával, zord szépségével és titkaival. Titkaik maguk a szerzőknek is lehetnek (az a jó szerző, akinek vannak titkai), hiszen zenéjük személyes, sejtetésekkel teli, és mindig úgy érezzük: ezeknek a daraboknak vannak el nem mondott, de érzékeltetett tartalékaik. És igen: más és más módon, de mindhárom komponista művészete mögött ott a hagyomány megtartó ereje, az újat mondás igényében a folytatás törekvése is.
Fischer Iván: „A szakrális minimalizmus a balti szerzők védjegye”
A tallinni születésű Tõnu Kõrvits 2011-ben keletkezett szimfonikus darabja, a Himnuszok az északi fényhez hagyományos kifejezéssel szimfonikus költeménynek volna nevezhető. Vagy inkább — némi zenetörténeti célzással — szimfonikus vázlatnak. Az utóbbi meghatározással nem véletlenül utaltunk Debussyre és A tengerre (alcíme: trois esquisses symphoniques pour orchestre, három szimfonikus vázlat zenekarra) — Kõrvits költői és látomásos zenéje ugyanis egyfajta újraértelmezett, impresszionista természetpoézis, képzeletet mozgósító karakterekkel és rendkívül színgazdag, pazarlóan találékony hangszereléssel. Ha egyetlen művet kellene megneveznünk zenetörténeti előképei között, a La Mert választhatnánk. Sejtelmes, hűvös, ugyanakkor mégis felemelő muzsika, melynek kozmikusan kitáruló terében fázósan, ám csodálkozva bolyongunk, kissé összébb húzva magunkon a kabátot.
Kõrvits neo-impresszionizmusához képest Hiiumaa szigetének szülötte, az ötvenkilenc éves Erkki-Sven Tüür modernebb és disszonánsabb nyelvet beszél. Ardor (= hevület) című marimbaversenye 2001/2002-ben íródott. A műben a háromtételes forma a hagyományra utal, a hangzásvilág és a hangszer lehetőségeinek leleményes kiaknázása azonban az újító szándékot jelzi. A koncert közönségének különleges élményben lehet része, hiszen a világszerte nagy sikerrel koncertező portugál ütőhangszer-játékos, Pedro Carneiro (1975), a londoni Guildhall School of Music and Drama egykori neveltje személyében az a szólista ismerteti meg a budapesti zenekedvelőkkel a művet, akinek a zeneszerző a kompozíciót dedikálta, s aki az ősbemutató szólistája is volt.
A hangversenyen Erkki-Sven Tüür terméséből egy másik darabbal is találkozhatunk: a Szenvedély című tétel egy háromrészes zenekari ciklus (az egymásra utaló címeket valahogy így magyaríthatnánk: Akció, Passzió, Illúzió) második darabja, néhány évvel az Ardor előtt, 1993-ban keletkezett, és címéhez illőn szenvedélyes, ugyanakkor az Ardor zenei nyelvénél hagyományosabb hangú alkotás.
Amikor az est harmadik zeneszerzője, Eduard Tubin meglátta a napvilágot, szülőhelye, a kelet-észtországi Torila még az Orosz Birodalom része volt, majd hazája függetlenné vált, a negyvenes években azonban, amikor immár a Szovjetunió kebelezte be ismét Észtországot, Tubin Svédországba emigrált, és élete hátralévő részét ott töltötte: svéd állampolgárrá lett és Stockholmban halt meg. Hagyományok iránt fogékony gondolkodásmódját nemcsak az jelzi, hogy élénken foglalkoztatták olyan nagy múltú műfajok, mint a szimfónia (e műfajban tíz befejezett alkotást írt), a versenymű vagy a szonáta, de az is, hogy érdeklődött a folklór iránt. Hazájában népdalokat gyűjtött, sőt a harmincas évek végén Kodállyal is személyes ismeretséget kötött, és e találkozás tovább erősítette a népzene iránti elkötelezettségét. Érdekes módon azonban éppen a Budapesti Fesztiválzenekar Kortárs Együttesének koncertjén hallható művében, a háromtételes 7. szimfóniában a finálé, egy szenvedélyes, elszánt induló, a schönbergi kompozíciós módszer hatására utalva tizenkét hangú témára épül.
A Fesztiválzenekar szerint ilyen a Baltikum és Lengyelország
A hangversenyt vezénylő Olari Elts (1971) sokfelé megfordult a világban, nagy tapasz talatú, sikeres dirigens, aki a magyar zenekedvelőkkel sem először találkozik. Vezette már a Lett Nemzeti Szimfonikusokat, volt első vendégkarmestere a Skót Kamarazenekarnak és az Észt Nemzeti Szimfonikus Zenekarnak. Stuttgarttól Birminghamig és Melbourne-től Új-Zélandig számos hangversenyteremben vendégszerepelt sikerrel. Észt muzsikusként bensőségesen ismeri hazája zenéjét, a közönség tehát autentikus előadásokra számíthat ezen az estén.
