„Inkább a szemnek, mint a fülnek” – Így komponálnak zenét a németek

Részletek J. J. Quantz Fuvolaiskolájának 18. fejezetéből; Utolsó szakasz – 1. rész  

A berlini városi kastély (Berliner Stadtschloss) belső udvara 1750 körül

Az utóbbi időszak számos aktuális történése miatt kicsit késlekedtem annak bemutatásával, hogyan summázza könyvének befejezéseként Quantz a különböző népek zenéinek, stílusának bemutatását és milyen gondolatokat szűr le végül tapasztalataiból. A következő bejegyzésemmel ezt igyekszem pótolni. Egyúttal azt is megtudhatjuk ebből a szintén kétrészes írásból, mellyel a könyvből vett idézeteket tartalmazó cikksorozatomat is zárom, hogyan vélekedett a szerző saját nemzete zeneéletének aktuális állapotairól. Lássuk tehát!

78. § Ha a németek zenéjét több mint egy évszázadra visszamenőleg alaposan megvizsgáljuk, azt találhatjuk, hogy jó ideje a harmóniailag helyes zeneszerzésben és sok hangszeren a hangszerjátékban is meglehetősen nagy jártasságra tettek szert. Mindazonáltal néhány régi egyházi ének kivételével a jó ízlésnek és a szép dallamoknak kevés jelét találjuk náluk. Mind ízlésük, mind dallamaik aránylag hosszabb időn keresztül voltak laposak, szárazak, soványak és egyszerűek, mint a szomszédjaiknál.

„A francia éneklésmód inkább való műkedvelőknek, semmint zeneértőknek”

79. § Ahogyan korábban megállapítottuk kompozícióik harmonikusak, sűrű akkordokban gazdagok, de nem dallamosak és nem is vonzóak. Igyekeztek inkább bonyolultan, mint érthetően és tetszetősen komponálni, inkább a szemnek, mint a fülnek. Az egészen régiek egy szigorúan szerkesztett darabban túl sok és túl felesleges zárlatot alkalmaztak egymás után; szinte soha nem tértek ki egyik hangnemből a másikba előzetes kadencia nélkül, ez egy becsületes szokás, ami azonban a fület ritkán lepi meg. Ötleteik híján voltak a jó ítélőképességnek és az összefüggéseknek. A szenvedélyek felgerjesztése és elcsitítása ismeretlen volt számukra.

80. § Énekes zenéjükben inkább csak az egyes szavakat, mint azok teljes értelmét vagy érzelmi tartalmát igyekeztek megjeleníteni. Sokan azt hitték, hogy minden szükségeset megtettek azzal, ha például az ég és a pokol szavakat rendkívüli magassággal vagy mélységgel fejezték ki; ez sok nevetséges dolgot is eredményezett. Énekes darabokban különösen szerették a rendkívüli magasságokat, ahol ráadásul az énekeseket folyamatosan teljes szavak kiejtésére kényszerítették. A felnőtt férfiak falzetthangja, amivel a (az éneklés) a mély regiszterben rendszerint problematikusabb, ehhez jó lehetőséget nyújtott Az énekesekkel gyors hangok alatt sok egymást követő szót mondattak ki, ami azonban ellenkezik a jó éneklés természetével, akadályozza az énekest abban, hogy a hangokat a nekik megfelelő szépséggel képezze, és túl kevéssé különbözik a közönséges beszédtől. Áriáik legtöbbször két ismételt részből álltak, igen rövidek voltak, nagyon egyszerűek és szárazak is.

Mivel járult hozzá Vivaldi és Tartini a kor olasz zenei ízlésének leromlásához?

81. § Korábban a legtöbb német hangszeres zene papíron igen zavarba ejtően és veszedelmesen nézett ki, mivel számtalan hangot írtak három, négy vagy akár még több zászlóval is(harmincketted, hatvannegyed és még apróbb hangok). Mivel azonban ők ezeket igen megfontoltan adták elő, darabjaik mégsem hangzottak élénken, hanem inkább bágyadtan és álmosan.

Többre becsülték a nehéz darabokat, mint a könnyűeket, és inkább igyekeztek csodálatot, semmint tetszést kelteni.

Sokkal jobban igyekeztek hangszereiken a madarak, például a kakukk, a fülemüle, a tyúk, a fürj stb. hangját utánozni, mint az emberi hangot. Sőt a trombitát és a tekerőlantot sem felejtették ki (a sorból).

A leggyakoribb és legkedvesebb időtöltésük az úgynevezett quodlibet volt, amelyben énekes darabok fordultak elő összefüggéstelen és nevetséges szöveggel, vagy hangszeres darabok, amelyekben közönséges és vulgáris ivónótákat kevertek össze.

A hegedűn inkább harmonikusan (akkordokkal) játszottak, semmint dallamosan. Sok olyan darabot szereztek, amelyhez a hegedűket át kellett hangolni, azaz a húrokat a komponista útmutatása szerint kvintek helyett szekundokba, tercekbe vagy kvartokba hangolták. Ez az akkordok (játékát) megkönnyíti, viszont a futamoknál nem kevés nehézséget okoz.

Hangszeres műveik leginkább szonáták, partiták, intrádák, indulók, gassenhauerek és más, gyakran abszurd karakterdarabok voltak, amelyeknek mára már az emléke is eltűnt.

Az allegro elejétől a végéig nagyobbrészt csupa futamból állt, amelyekben majdnem minden ütem ugyanolyan volt, mint a rákövetkező. Ezek a futamok ismétlődtek az egyik hangnemtől a másikig való modulációk során, ami végül természetesen szükségszerű ellenszenvet váltott ki.  A darabokat úgy írták, hogy gyakran csak néhány ütemnyire maradtak meg ugyanabban a tempóban, és egyazon tételben váltogatták a lassú és gyors szakaszokat.

Adagiójukban több természetes akkord volt, mint jó dallam (…)

Keveset vagy semmit sem tudtak az előkékről (appogiaturas), amelyek a dallamot összekötik, és a konszonanciák disszonanciákká alakításának kellemes módjára szolgálnak; ennek következtében játékmódjuk inkább lapos és száraz volt, mint megindító vagy elragadó.

Mindenfajta olyan hangszer is használatban volt náluk, amelyeknek ma már szinte a nevét sem tudjuk. Ezek különbözősége miatt feltehetőleg több okunk van szorgalmukat, semmint a játékban való ügyességüket csodálni.

82. § Akármennyire rossz benyomást tettek is énekeseik és hangszereseik a régebbi időkben (a német zeneszerzők alapos összhangzattani ismeretei ellenére), azóta fokozatosan új szemlélet kezd kialakulni. Még ha a németekről nem is lehet elmondani, hogy egy sajátos és más nemzeti zenéktől teljesen különböző ízlést hoztak volna létre, viszont annál inkább képesek arra, hogy bármi nekik tetszőt átvegyenek egy másik stílusból, és tudják, hogyan használják fel a jó dolgokat mindenfajta külföldi zenéből.

83. § Már az elmúlt évszázad közepétől felé akadtak híres (német) emberek, akik közül egyesek saját hasznukra maguk is meglátogatták Itáliát vagy Franciaországot, mások pedig mintának tekintették ezen érdemekben gazdag országok munkáit és ízlését, és kezdtek a zenei ízlés javításán munkálkodni. Az orgona- és csembalójátékosok, az utóbbiakból különösen Froberger és utána Pachelbel, az előbbiek közül pedig Reincken, Buxtehude, Bruhns és néhányan mások szerezték hangszerükre koruknak szinte az első, legízlésesebb hangszeres darabjait.

Különösképpen a nagyrészt a németalföldiektől átvett orgonajáték művészete fejlődött sokat ebben az időben igen magasra a fent említettek és mások által. Ezt végül az újabb időben a csodálatra méltó Johann Sebastian Bach emelte a legnagyobb tökéletességre. Csak remélhetjük, hogy halálával (ez a művészet) nem fog hanyatlásnak indulni, vagy elpusztulni az iránta érdeklődők csekély száma miatt.