Nyolc-kilenc éve ismertem meg, még Márkus Sanyiként. Süvítő energiái azóta változatlanok, pofátlansága, provokatív hajlama szintén, bár ma mindennek egészen más az árnyalata. Paradox módon azonban ezzel a higgadtsággal és tudatossággal vált merészebbé. Ha ehhez hozzáadjuk infantilizmusát és őszinteségét, illetve az évek alatt egyre erősödő önreflexióját, egyáltalán nem véletlen, hogy néhány hete a #sanko hashtag is odakerült a Facebook-posztjaihoz.
Az elmúlt napokban Madách téren állt a Les, a CAFe Budapest egyik köztéri installációja. Márkus Sándor tervezte, aki bábszínész. (Csodálatos keze van, kesztyűs játékhoz elengedhetetlen ritmusérzékkel. Ha óvodás vagy kisiskolás gyerek van a családban, nagy valószínűséggel látták Nyúl Péterként. Igen, az is ő.) Egy ideje látványt is tervez színházi előadásokhoz. (Azok nem bábszínháziak, és nem is gyerekeknek készülnek.) Két éve a Szigeten beköltözött egy csillogó Bálnába, és várta, ki megy be hozzá beszélgetni. (Sokan mentek, és egészen elképesztő történeteket hallott.)
A Les – nem meglepő módon – egy vadászles volt, pontosan olyan, amilyen az erdőkben, mezőkön áll. Megfigyelésre azonban tökéletesen alkalmas a városi környezetben is. Egy olyan helyszín, ahol az ember különlegesnek, hatalommal rendelkezőnek érezheti magát – Sanyi szerint. Kinn a préda, benn a Lesben a vadász, ám ha elhagyja a megfigyelői állást, oda a hatalom, és kiszolgáltatottá válik. „Hátborzongató, de szép” – jegyzi meg erről. Nem vitatkozom vele, de megosztom a saját élményemet is a lesben ülőt láthatatlanná tevő tükör mögött töltött időről: asszociáltam rendőrségi kihallgatószobára és búvóhelyre, eszembe jutott Handke és Az óra…, a nézői pozíciót érintő művészetelméletek, és az a szabad felhasználású idő, amit a Les ad. Sanyi sem vitatkozik, elfogadja, hogy én így éltem át. Mindenkinek mást jelent a művészet, mindenki másképp dekódol. De nincs rossz válasz, ha érzet van.
Beszélgetünk az Andrássy út zajában, kávéink lassan kihűlnek, és/de még/már a tükröknél tartunk, ott, hogy a Lest körülvevő tükör mennyire csalogat, a mögötte levő, kívülről láthatatlan ember mennyire a tükör része, hogyan tükröződik bennünk vissza egy másik ember.
Nincs ebben semmi különös, egy hétköznapi szituáció hegyeződik ki, csak ebben az esetben van idő, el lehet merülni magadban, a helyzetben. Ezt szerettem volna jól megfogalmazni.
Nem hideg tudatossággal alakítja a konceptművészt, nem keres témákat. Magából dolgozik, abból, ami épp foglalkoztatja. „Vannak vízióim, amik képekben vagy koncepciókban fogalmazódnak meg. Jön egy ötlet, hogy milyen jó lenne egy vadászles, és benne egy titkos szoba. De miért akarom ezt? Mire létrejön az interaktív installáció, sokat változik az eredeti ötlet, formálódik, rétegződik az újabb kérdések által, mert meg kell fejtenem magamat is, hogy a kész dolgot megtöltsem azzal, ami én vagyok. Amikor pedig kész a produktum, és ott állsz előtte, ismét felmerül a kérdés, hogy miért csináltad ezt.” Azt nem tudom, e kérdés előtt, után vagy közben – mert erre bevallom, nem kérdeztem rá –, de az alkotó meg is hatódik. Amit Sanyi nem tagad, viszont tisztázza, nem saját magától hatódik meg, hanem a valósággá vált gondolat ad neki örömöt. Ráadásul az eredeti ötlethez képest egy sokféle szempontból más valósággá. „Abban hiszek, hogy menjünk az árral. Nincs azzal baj, ha módosítani kell, úgyis minden megtalálja a maga helyét, idejét. Ami nem megy, azt engedjük el – jelenti ki. – Különben meg egyetlen ötlet sem azonnal valósul meg, vagy azért, mert gondolatban formálódik, vagy egyszerűen csak azért, mert idő kell, míg technikailag kiviteleződik. Ezalatt érnek bennünket hatások, tapasztalunk, változunk, tehát az elkészülés pillanatában egyáltalán nem ugyanazok vagyunk, mint akik a kezdetnél voltunk.” Egy kívülálló lehet, hogy csodálkozik azon, ha a város fölött röpködő, drónnal irányítható zsiráf ötlete egy vadászlessé alakul át, de Sanyi számára ez teljesen érvényes metamorfózis. A lényegi mag, az önmagához való visszatalálás gondolata viszont változatlan. „Az meg tök jó érzés, amikor azt kapod vissza, megérthető és átélhető az, ami a célod volt.”
Rendezni nem akar – és ezt kétely nélkül mondja -, de a színházcsinálás izgatja. A forma témafüggő, kényszer nincs rajta, ötlete van, az meg úgyis kiforrja magát. „Annyira izgalmas, mi történik az életemmel. A bizonytalanságban kezdtem a pályát, most pedig tök sok mindent csinálok, ami biztonságot ad. Nem vagyok rákényszerítve arra, hogy bármit elvállaljak, ezért pontosan tudom, hogy aki engem kér fel, az tényleg engem akar. Így imádok végrehajtani.”
A Bálna nem csupán azért volt meghatározó, mert a CAFe szervezői figyelmét ez az alkotás keltette fel. A benne hallott történeteket viszi tovább magával, és bár egyszeri volt a Sziget alatt, egyáltalán nem engedte el azt, ami két éve történt. És nem csupán azért, mert a bálna maga a szülei házában van, sőt elkészült belőle egy turnéztatható felfújható változat, hanem mert a személyes, kívülálló számára érzékelhetetlen performanszokat, azóta is folytatja, és ismerkedik akár random idegenekkel.
Ez a nyitottság vajon a vidékiségből ered, az álmosdi gyökerekből? Sanyi szerint nem feltétlenül, mert ott is jellemző zárkózottság. Pár hónapja összefutottunk, én épp eljöttem, ő épp érkezett egy helyre. Az ajtónyitás és -csukás alatt én is elmondtam, mit csinálok, ő is távirati stílusban összefoglalta, mivel foglalkozik. Akkor épp azt tervezte, hogy otthon forgat egy filmet, Álmosdról Álmosdnak. A film azonban nem, pontosabban nem az eredeti elképzelésnek megfelelően készült el. Kendőzetlenül avat be az okokba. „Elvitt a projekt. Amikor azt vettem észre, azon gondolkodom, milyen üzenete lesz majd, hogy mutat majd a képen a templom, kitől mit fogok kérdezni, rájöttem, hazudtam magamnak. Ha tényleg nekik akarok csinálni, adni valamit, akkor őket nem felejthetem ki az ügyből, kívülről nem vizsgálhatom a helyzetet, az embereket. Erre vagy anyukám, vagy a Jóisten hívta fel a figyelmem.” A református nénivel készítendő interjú helyszínének ugyanis Sanyi a görögkatolikus templomot kérte el, a néni viszont – joggal vagy jog nélkül, döntse el ki-ki maga – nem szeretett volna a másik felekezet templomában nyilatkozni. Így aztán jobb híján egyedül röptette a drónt a templom terében. Kikapcsolta a szenzorokat, az eszköz viszont nekicsapódott a falnak, és tönkrement. (A templomnak nem történt baja.) Sanyi anyukája feltett egy nagyon egyszerű kérdést: kinek készül a film? A kemény, szembesítő kérdéstől aztán eljutott egy amolyan home videóig, amit még ebben a hónapban levetít a közreműködőknek.
Álmosdon vannak, akik még mindig a kis Sankónak tartják, és ebben a sankózásban az is benne van, hogy nem veszik komolyan. „Beszélgettem bizonyos emberekkel, és visszajött az a régi, csak oda köthető érzés, hogy haszontalan vagyok. Aztán elhessegettem magamtól. Nemrég hosszabb időt töltöttem el otthon, és megértettem, honnan erednek bizonyos frusztrációim. De nincs semmilyen bosszúvágy bennem, nem akarok törleszteni” – mondja, és a nyolc-kilenc éves ismeretségünk miatt biztos vagyok abban, nem vetít.
