„Ez az ember lángész” – ezt nyilatkozta Donizetti A két Foscari meghallgatása után. A darab elejétől a legvégéig feszültséggel teli, izgalmas és érdekes, szépségét első hallásra is visszaidézhető dallamok, egyedülállóan megkomponált kórusjelenetek határozzák meg. A ritkán játszott operában megjelenik a Verdi névjegyének is tekinthető baritonszerep, a legendás apafigurák egyike. November 27-én a világhírű Leo Nuccit láthatjuk Francesco Foscari szerepében a Müpa hangversenytermében.
Ha igaz, hogy senki nem tudott úgy zsákolni, mint Michael Jordan, golfütő lengetésében nem volt párja Tiger Woodsnak, utánozhatatlan volt Paul Newman mosolya és a tűsarkú cipőben járás királynője Marilyn Monroe volt, akkor a Müpa közönsége ezúttal az apa-baritonok fejedelmét köszöntheti a dózse szerepét éneklő világsztárban, Leo Nucciban.
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.
A középkori történetet feldolgozó, romantikus Byron-tragédia öt felvonásos, veretes stílusú dialógusok sora, amelyben vádaskodások, patetikus érvelések követik egymást – monoton búskomorságban. Verdire azonban, akinek a velencei cenzorok két operatervét is visszautasították – A két Foscarit történetesen politikai okokból –, a kudarc mellett fényűző ragyogásával is hatott a gazdag köztársaság, amit bele is szeretett volna komponálni új operájába.
Próbálkozások, visszautasítások és sok-sok tanulás:
Jacopo Foscarit igaztalanul vádolják gyilkossággal, a Tízek Tanácsa halálra ítéli, miközben felesége, Lucrezia hiába kér segítséget a dózsétól, mivel a hivatali kötelezettség a görög drámákban honos vívódások mintájára felülemelkedik az apai érzéseken. Végül a fiú kivégzése, az apa halála és más konfliktusok számos további ponton tették szükségessé, hogy Verdi szövegmódosítást kérjen.
Az első felvonásba Piave beleírt néhány kiagyalt fordulatot, mintegy „pótolva” a drámából hiányzó váratlan epizódokat, a cselekmény azonban ugyanabban a mederben folyik tovább. Megváltoztatták viszont a hangulatot, helyet adva Jacopo Foscari három, és felesége, Lucrezia Contarini két gyönyörű áriájának. A felvonás végén a kétségbeesett feleség könyörög apósának, Francesco Foscari dózsénak egy megindító duettben – s anélkül, hogy beállnánk a darabot szinte csak más Verdi-operákkal (Ernani, Aida, Simon Boccanegra, Don Carlos) összehasonlítva elemzők sorába, nem lehet nem észrevenni a hasonlóságot a Traviata híres Violetta–Germont kettősével.
A második felvonásban, Jacopo újabb három csodálatos tenoráriája után a harmadik felvonás a sebzett oroszlánra, az apaként és államférfiként is elbukó, végül holtan összerogyó dózséra összpontosít, akinek súlyos áriája („Questa dunque è l’iniqua mercede” – „Ez hát a kegyetlen jutalom”) jelenti az opera csúcspontját.
Piave remek tolla teremtett helyet a harmadik felvonásban látható naplementének is, „ami olyan szép”, s így született a Francesco halálát kísérő „finálé harangszóval” (ami Muszorgszkijnak is mintául szolgálhatott Borisz halálához). Érdekes módon a levelezés alig tér ki a nézőt azonnal magával ragadó, egyedülállóan megszerkesztett nyitó kórusra, amelyben Verdi briliáns zenei eszközökkel ábrázolja a Tízek Tanácsa engesztelhetetlenségét, tagjainak uniformizált értékrendjét, az ítélethozatal diadalittasságát. (S bár a testületnek, azaz a kórusnak fontos szerepe van az operában, a mű mégsem kórusopera, hanem egyéni kálváriák drámai szövedéke, finoman árnyalt zenei színezéssel.)
Giuseppe Verdi már életében sztár, nemzeti hős és gazdag földesúr volt.
Wagner minden pénzét elpezsgőzte, Verdinek saját borospincéje volt
Ahányszor belép egy törvényőr, a téma ugyanúgy, kérlelhetetlenül ismétlődik. A 3⁄4-es ütem táncossága a negédesen díszített dallamokkal mintha karikírozná a könyörtelen lépteket. A Jacopo elleni ítéletet egy elszabadult vivacissimo tánccal ünneplik.
„Tudja meg a világ! Hatalmas Velence!”
Az opera egyik legfőbb újítása a három főszereplőt és a Tízek Tanácsát jelképező, visszatérő hangszeres motívumokban rejlik, amelyek a kórusban vokálisan is megjelennek. Ezek a motívumok nincsenek wagneri mívességgel kidolgozva, inkább útjelzőként szolgálnak a cselekmény előrehaladtával, utalva egyben arra is, hogy a drámai helyzet változatlan. A hangszerelés egyébként lényegesen könnyedebb a korábbi művekhez képest; jellegzetes színt ad az ütősök meghatározó szerepe, az előjátékokban a vokális ihletésű dallamokat intonáló klarinét- és fuvolaszólók sora, a fagottok használata az opera melankolikus árnyalatainak megfestésére. Az opera különleges színei és újításai természetesen csak jól kiválasztott szereplőgárda közreműködésével érvényesülhetnek.
A Müpában fellépő kínai szoprán, Guanqun Yu fiatal kora ellenére több Verdi-szerepben aratott már sikert, köztük A két Foscarival gyakran rokonított Simon Boccanegra Ameliájával és Lucrezia Contarinivel is. A szicíliai tenort, Ivan Magrít a milánói konzervatórium elvégzése után maga Luciano Pavarotti tanította, aminek jelentős szerepe volt a nagy belcanto-hősök, a Traviata Alfred Germont-ja és Jacopo Foscari megformálásával aratott figyelemreméltó sikereiben. A kérlelhetetlen Jacopo Loredanót alakító, jelentős nemzetközi hírnévnek örvendő Sebestyén Miklós A trubadúrban, az Aidában és a Rigolettóban került közel a nagy Verdi-basszusszerepek világához.
A koncertszerű előadás lehetővé teszi, hogy a közönség a páratlanul szép muzsikára és a kiváló külföldi előadógárdában fellépő Leo Nuccira figyeljen. Az élettől távolodó, magányos, reszkető kezű, megrendítő drámai erőt sugárzó Francesco Foscari szerepét éneklő Nuccit „minden idők legjelentősebb Rigolettójának” nevezte a sajtó: pályája során mintegy félezerszer köszöntötte standing ovation a tragikus sorsú udvari bolond lenyűgöző interpretációjáért. A gyönyörű hangú Verdi-baritonról így kezdte kritikáját az Opera Chic egy Scala-előadás után: „A két Foscari? Elég egy is, ha az Leo Nucci”.