A Pesti Napló 1928. november 30-án nagy terjedelemben foglalkozott Szergej Rachmaninov előző esti koncertjével: közöltek egy kritikát, illetve a lap nem nevesített újságírója találkozott is a zongoraművésszel. A portréból egy meglehetősen rezignált ember képe rajzolódik ki. A szöveget korabeli helyesírással közöljük.
Cári útlevéllel csütörtökön megérkezett, hangversenyt adott és még az éjjel elutazott Szergej Rachmaninov.
(Saját tudósítónktól) Hét órát töltött Budapesten Szergej Rachmaninov, a nagy orosz muzsikus. Délután négy órakor érkezett a bécsi gyorssal. Fél nyolckor a hangversenydobogón ült a zongora mellett. Tizenegy órakor pedig már elhelyezkedett a hálókocsiban, amely elvitte Párizs felé.
A cári Oroszország egykori ünnepelt zenei nagysága, aki emigrálás óta fejedelmi vagyont szerzett Amerikában, nagyon fáradtnak és megtörtnek látszik. A szállodában, akol két szobát foglaltak le számára, mingyárt jelentette, hogy az éjszakát már nem tölti Budapesten.
„Oroszország most nem az én hazám”
Rachmaninov minden gazdagsága ellenére egyszerűen, majdnem szegényesen öltözködik. Kopott és gyűrött szürke ruha van rajta. Olyan, mint egy tudós, aki most állt fel íróasztala mellől. Ö maga megvallja, hogy az emjgráció, a honvágy és különösen az a családi tragédia, mely félévvel ezelőtt érte, nagyon megtörte őt. Herceg Volkonszkij feleségül vette Rachminanovék egyetlen leányát. Nászútra mentek és az úton hirtelen meghalt a herceg.
— Nemcsak a vőmet, de leghűségesebb és legkitartóbb barátomat vesztettem el benne, — szól csendesen Rachminanov.
Magas és görnyedt az ötvennyolcéves Rachmaninov. Feleségével együtt utazik, aki fekete gyászruhát visel. Volkonszkij herceget gyászolja. Október eleje óta tart az európai turné. Az első a háború óta. Legutóbb Prágában és Bécsben hangversenyezett Rachmaninov. Budapesti koncertje után még egyszer, utoljára, Párizsban zongorázik és december 5-én már vissza is indul Amerikába.
— Már fáraszt a turné, — mondja csendesen a nagy orosz muzsikus. — Szívesen töltenék néhány napot Budapesten, de rohannom kell. Ez az én sorsom, a hazájából elüldözött ember sorsa: barangolni a világban, futni és dolgozni…
Nem szívesen beszél emigrálásáról és Oroszországról. Gyűlölettel említi a bolsevista rendszert, amely hiába hívja őt vissza, hiába akarja megbocsátani minden ellenforradalmiságát. Rachmaninov ráncos, sápadt arcára megvető vonás vágódik. A szeme megvillan, ajkát elbiggyeszti és így szól:
— Nem megyek haza. Oroszország most nem az én hazám. Majd egyszer talán Moszkvában is fogok mégegyszer játszani. De akkor nem lesznek ott bolsevisták.
A rejtélyes útlevél
Rachmaninov azért minden ízében orosznak érzi és vallja magát.
— Orosz vagyok, — mondja határozottan. — Orosz állampolgár. Ma is orosz útlevéllel utazom.
És a megjegyzése titokzatosan hangzik. Hogy utazhat, a bolsevistaellenes orosz művész útlevéllel? A rejtély mingyárt megoldódik: Szergej Rachmaninov régi cári útlevéllel járja ma is a világot. Ugyanaz még mindig az útlevél, amellyel tizennyolc esztendővel ezelőtt utazgatott Európában. De már csak a fölső néhány lapja van meg; szétfoszlott és kopott borítékkal. Az amerikai kormány beleillesztett egy külön lapot és ez érvényesíti ma is Rachmaninov cári útlevelét.
Nem akar Oroszországból való meneküléséről beszélni. Csak néhány szóval említi, hogy az orosz birodalommal együtt benne is összeomlott minden.
45 éves korában kezdett tanulni — zongorázni
— Negyvenötéves voltam akkor, — mondja csöndesen. — Addig csak dirigáltam és komponáltam. Hazámból való távozásom után leültem a zongora mellé és elkezdtem tanulni — zongorázni.
Furcsán hangzik ez a kijelentés a nagy orosz zongoraművész szájából. Amikor látja a csodálkozást, mégegyszer megerősíti. Igen, alig múlt tíz esztendeje, hogy elhatározta, zongoraművész lesz. S a moszkvai filharmónikusok karmestere, a komponista, csakugyan zongoraművész lett és művészetével egyszerre elbűvölte Amerikát és most meghódítja Európát.
Európai turnéjára három zongorát hozott magával Rachmaninov. Az egyik vele együtt érkezett Budapestre, a másik már Párizsban várja, a harmadik Brüsszelben van.
A cigányzene
Még jól emlékszik arra a Budapestre, amelyet tizennyolc évvel ezelőtt látott. Érdeklődik, hogy vannak-e még cigányok Budapesten, akkor nagyon tetszett neki a cigánymuzsika.
— Egy étteremben vacsoráztam — meséli — és órákhosszat elszórakoztam a cigánymuzsikával. Pontosait meg tudtam állapítani, hogy az, amit a cigány játszik, valódi magyar népdal-e, vagy pedig népdal-utánzat. Igazán nem volt nehéz feladat, mert a magyar népdalnak megvan a jellegzetes szépsége, amely kicsendül. Szeretném közelebbről tanulmányozni a magyar nép zenéjét. De látja, nincs időm hozzá. Alighogy befejezem majd a koncertemet, máris a pályaudvarra hajtatok és utazom tovább. Ez az én életem.
Könnyű Shawnak!
Beszélgetés közben ráterelődik a szó Bernard Shaw-ra, aki jóbarátja Rachmaninovnak.
— Könnyű neki, — mondja Rachmaninov. — Ő leülhet egy helyen hónapokra. Nézhet és figyelhet. Neki lehetnek véleményei a dolgokról, nekem alig van időm rá.
Ezt a megjegyzést arra a kérdésre mondja: Mi a véleménye a zenei tehetség származásáról.
— A zenész születik, úgy, mint minden zseni. Nincs átöröklés, — ezt mondja röviden és mentegetőzik, hogy nincs ideje a nagy rohanás miatt bővebben kifejteni gondolatait.
Megjegyzi, mennyire sajnálja, hogy Dohnányi nincs Pesten, szeretett volna találkozni vele. De aztán legyint és hozzáteszi:
— Úgysem lett volna időm, hogy hosszasan beszélgessek vele. Mondom, rohanás az életem.
