1964. február 13-án a magyar televízióban Szepesi György beszélgetett Sarlós Istvánnal, a Fővárosi Tanács végrehajtó bizottsága elnökével, aki bejelentette, hogy lebontják a Nemzeti Színházat. Az újságoknak azt az utasítást adták: „Nem gyászolni. Nem írni, minél kevesebb hírt adni.” Persze, ez nem az a hír volt, amiről nem lehetett nem írni.
A Népszínházat, a későbbi Blaha Lujza téri Nemzeti Színházat, 1872-ben kezdték el építeni, és 1875. október 15-én nyitották meg. A Fellner és Helmer tervezte, akkoriban modernnek számító épületben tágas színpad volt és gázvilágítás, összesen 1407 ülő- és állóhely. Ez akkoriban korántsem számított a város közepének.
Az eredetileg Pesti Magyar Színházként 1837-ben megnyílt, 1840-től Nemzeti Színházként működő intézmény egy kereszteződésnyivel beljebb állt, a mai Múzeum körút és a Rákóczi – vagy ha máshonnan nézzük a Kossuth Lajos utca – sarkán. 1908-ben már afölött eljárt az idő, így a társulatot tűzvédelmi okokra hivatkozva az ideiglenesen a csődbe ment és üresen álló Népszínházba költöztették.
Az eredetileg zenés darabokra készült épület két világháborút élt túl. Még a 60-as években is megbízhatóan működött a színpadi hidraulika, a színház akkori főmérnöke szerint az épület belső, műszaki állapotát megbízhatónak minősíthették. Nagy átalakítások, korszerűsítések az átadás óta nem történtek – bár az állóhelyeket megszüntették -, szükség lett volna például fűtés- és világítás-korszerűsítésre, hátsó és oldalszínpadokra, de a színpad hidraulikus emelőszerkezete kifogástalanul működött.
1963-ban mondta ki egy kormányrendelet, hogy a metró Fehér út és Deák tér közötti szakaszát 1970. december 31-ig át kell adni, ehhez viszont a Blaha Lujza tér átépítésére is szükség volt. Eredetileg a Rókus kórház alá tervezték a metró alagútját, de a próbafúrások ott meglehetősen rossz talajviszonyokat mutattak; igaz, a Blaha Lujza tér sem volt ideális. Többféle terv is készült arra, milyen legyen az új közlekedési csomópont. Az egyik variáció szerint Dohány utcától a Népszínház utcáig lesüllyesztették, azaz aluljáróvá alakították volna, míg egy másik szerint a Rákóczi utat rámpákkal egy-két emeletnyi magasságba emelték volna meg, úgy, hogy a Nagykörút felett ívelt volna át.
A metróépítés azonban csak ürügy volt a bontásra. Aczél György nagyobb távlatokban gondolkodott. Magához kérette Gobbi Hildát, és elmondta neki a tervét: „Hildácska, most volna egy lehetőség arra, hogy felépítsük az új Nemzeti Színházat. Ehhez azonban el kell hitetnünk, hogy a régi épület útjában van a metrónak, ezért le kell rombolni. Ha ez sikerül, ígérem, hogy az épülő mélyvasút költségvetésében helyet csinálok az új épületnek. Lerombolunk egy színházat, tehát kötelességünk építeni helyette egy másikat.”
A Blaha Lujza téren 1964. június 28-án játszottak utoljára, Shakespeare Lear királyát adták, 1965. április 23-án pedig felrobbantották az épületet. Hogy mikorra és milyen körülmények közt kapott ismét állandó épületet a Nemzeti Színház, egy másik történet.
