Ujházy László tanulmányban foglalta össze a 2015-ben a Magyar Rádió akkor 80 éves 6-os stúdiójának történetét. A több részletben megjelenő tanulmánynak most egy, a témától kissé eltérő, az új stúdióépületéről szóló, epizódszerű „közjátékát” közöljük.
Az ötvenes években a Rádió – részben a Szentkirályi utcára néző bérházak kisajátítása révén – nagy volumenű stúdióépítésekbe kezdett. Ennek eredményeképpen új stúdióépület jött létre (11-22. stúdió), melynek harmadik emeletén egy, a Hatossal megközelítően azonos légterű „zenekari stúdiót” alakítottak ki.
A zenekari stúdió megjelölés – bár rendkívül jól hangzik – meglehetősen félrevezető. Milyen zenekarról van szó: egy kis létszámú korai Mozart-szimfóniáról, vagy egy monumentális Brucknerről, Mahlerről? Hiszen a zenekar elhelyezhetősége és a hangzás szempontjából ezek eltérő követelményeket támasztanak!
A 22-es stúdiót egyébként a Békésyt követő generáció legkiválóbb hazai akusztikusa: Tarnóczy Tamás tervezte, akinek nevéhez többek között az a rekonstrukciós munka fűződik, melynek nyomán a korábban közismerten rossz akusztikájú Városi Színházból megszületett az Erkel Színház.
A Rádiózenekar – teljesen érthetően – az új stúdió hírét nem fogadta egyértelmű örömmel, hiszen egy zenekari stúdiónak olyan nagy a művészforgalma, amit egy 8-10 személyes felvonó csak üggyel-bajjal képes kiszolgálni. (Egy próba szünetében a vonósok már jönnek vissza a büféből, mikor a fúvósok még csak akkor tudnának lemenni, holott nekik igazán szükségük van egy kis üdítőre.) Mondjuk ki az igazságot: a zenekar nem szívesen akart oda felköltözni, bármilyen szép és reprezentatív is volt a stúdió kialakítása.
A 22-es elkészültekor még elevenen élt a szakmában Békésy munkamódszere és intelme: a munka akkor fejeződik be, amikor a műszeres mérések és a zenészek véleménye egybehangzóan kedvező. Ennek jegyében szerveztek akusztikai próbát az új stúdióban a Rádiózenekar közreműködésével. Itt azonban az akkori műszaki igazgatóság nagy hibát követett el, mert a próba során a stúdiót nem fokozatosan terhelte egyre „tömörebb” együttesekkel. Ugyanis a helyes sorrend szerint az a célszerű, ha pl. először zongoraszóló, majd vonósnégyes, népi zenekar, kamarazenekar, kórus szólal meg, s csak a vizsgálat legvégén kerül sor egy nagyobb hangtömeget megmozgató mű előadására. Egy ilyen tudatosan felépített sorozat nyomán könnyebben kiderült volna, hogy ez az egyáltalán nem nagy légtér mennyire terhelhető, s hol van az a határ, melynek átlépése után a hangzás zavarossá, elviselhetetlenné válik, és ha a nagyobb apparátusok alkalmazását erőltetjük, akkor indokolatlanul rossz általános vélemény alakul ki a stúdióról.
A karmesterség mozdulatművészete a Magyar Rádió 6-os stúdiójában – Galéria
Pedig egy akusztikai szempontból korrekten megtervezett terem eleve nem lehet rossz, legfeljebb nem arra használják, amire való. Ráadásul a termet nem csupán „hangversenyteremként”, hanem stúdióként is tesztelni kellett, a „gépi hangzás” igényeinek esztétikus teljesülését is vizsgálva. Ez a kérdés itt sokszorosan nagy súllyal szerepelt, mert minél kisebb a terem, annál kényesebb a környezet a mikrofon szempontjából. Az akusztikai próbán megszólalt ugyan a „Kis éji zene”, ám nagy, tömör együttessel s az oldalfal elé helyezett, a zeneműhöz képest tekintélyes számú basszus annyira mély tónust eredményezett, hogy e könnyed zene inkább brummogó medvék éjjeli násztáncaként hatott. Ám a koronát Csajkovszkij V. szimfóniájának záró percei jelentették: ez a hihetetlenül tömör, monumentális zene mind a teremben, mind az akkor sajnos még mono felvételen katasztrofálisan, összekuszáltan szólalt meg. A zenekar véleménye lesújtó volt, s arra is emlékszem, hogy a felvételt készítő hangtechnikus azzal állt fel a keverőasztaltól,
„ha nekem ebben a stúdióban kell dolgoznom, akkor inkább elmegyek péknek!”
A műszaki vezérkar meglehetősen leforrázva hagyta el a helyszínt. Bár engem kezdő mérnökként a „nagyok” nem engedtek a környékre, ám volt annyi lélekjelenlétem, hogy a próbafelvétel tekercsét magamhoz vegyem, s azóta is lejátszom tanítványaimnak azzal a megjegyzéssel, hogy így szólal meg egy zene akkor, ha nem való a kérdéses helyszínre. Ám később, megfelelő műsorválasztás esetén nagyon szép felvételek készültek a 22-esben, teljes operák, például egy Hoffmann meséi. Számomra is emlékezetes élményt jelentett Stravinsky Menyegzőjének négyzongorás-ütős változata vagy Orff Catulli Carminájának hangmérnöki munkája, s a stúdió azóta is jelentős szerepet tölt be a Rádió műsormunkájában.
Az akusztikus művészetek mostohagyermeke – a Gramofon blog hangfelvétel-esztétikai sorozata.
Az akusztikai próba nyomán az a téves következtetés született, hogy a stúdió akusztikai szempontból nem megfelelő, de a legfontosabb tanulság mégis az volt, hogy a művészek véleményét nagyon komolyan kell venni, mert az akusztikát illetően ők mondják ki a döntő szót. E közjáték tanulságai a 6-os rekonstrukcióját is befolyásolták.
