„Persze, hogy rendet kell vinni a történelemben ‒ mérgelődött Jakobus. Minden tudomány, többek között, rendezés, egyszerűsítés, az emészthetetlen emészthetővé tétele a szellem számára.” (Az üveggyöngyjáték)
A kamara.hu/2 (november 16.) során erős villámok csaptak össze a fejemben, és ennek nem csak az a két oldalról érkező vakító reflektorfény, a kék és a fehér volt az oka ‒ a sor szélén ültem, közvetlen mellettem állt a Holliger-mű digitális kottája, és szólt a hangszer, játszott a zenész, megbontva a szokásos színpad‒közönség térbeli felosztását.
Doráti, Veress, Brahms, szünet, Holliger, majd ismét Brahms. Korszakokon és zenei felfogásokon átívelő, összetett, feszült reflexiók, ritmusok, szünetek, dallamok, hangok ‒ időre, térre, szellemre, emlékekre. Oldás és kötés. A századok, évtizedek összecsapása ‒ rendezése? Mi mindent zárhat, tömöríthet magába egyetlen hang, és a hangok közti szünet? Melyik hang értelmez újra, és melyik keresi az újat? Nem tudom. Én csak hallgatok. Figyelek. És ez a figyelem olykor meg is szakad.
A mi rendeltetésünk, hogy helyesen ismerjük fel az ellentéteket, először is mint ellentéteket, de aztán mint egy egység pólusait. (Az üveggyöngyjáték) Lehet mottója a zenésznek.
Talán a művészet, és vele együtt minden egyes pillanata az alkotásnak igyekszik párhuzamosan rendezni sorait múlt és jövő között. Ráeszmélni a jelenre. Ez a törekvés ösztönösen ölt formát a zenész keze, lélegzete ‒ és füle ‒ által, melynek eredménye a mozgás lassítása: hogy ráláthassunk az idő fogaskerekére ‒ vagy az egekére.
„Én fölnéztem az est alól az egek fogaskerekére – csilló véletlen szálaiból törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.”
/József Attila: Eszmélet/
