November 2-án, mindenszentek ünnepe után egy nappal járt a Müpában John Eliot Gardiner, aki a historikus előadói gyakorlat egyik legjelentősebb, ha nem a legjelentősebb képviselője. Hozta magával saját együtteseit, A Forradalom és Romantika Zenekarát, és a Monteverdi Kórust. A műsor az alkalomhoz illően Verdi Requiemje volt.
Gardinert elsősorban a vezénylése dinamikájáért szerettem. Azt a fajta lendületet és fiatalos zeneiséget szinte senki másnál nem tapasztaltam a korabeli hangszeres karmesterek esetében. Manapság a historikus gyakorlat elterjedésével pedig egyre több a jó zenekar.
Ha az „alapító atyákat” tekintjük, még más volt a felfogás. Amíg Harnoncourt minden egyes concerto grossót, szimfóniát és operát ízekre szedett, majd ezek után rakta őket össze újra, addig
Gardiner kortárs lendületet, „coolságot” adott a daraboknak.
Szinte süt belőlük az érzés, hogy „Hiszen ezt most írták , a 20. században!”. Nem véletlenül tekintjük Nikolaus Harnoncourt ars poeticájának a magyarul is megjelent „A zene mint párbeszéd” című könyvét, Sir John azonban korántsem pepecsel ennyit a részletekkel, egyszerre, mint a vihar, süvölt végig a műveken.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ismerem a klasszikus zenei világ összes requiemjét. Verdiét természetesen ismertem, de szoros kapcsolatba eddig sohasem kerültem vele igazán. Kicsit úgy voltam vele, mint általában Verdi zenéjével, imádtam is meg nem is. Véleményem szerint Verdi nagyon hamar és nagyon erősen megfogja az embert, és magánál is tartja egy jó ideig, de utána
mintha nem tartana olyan erősen ez a kapcsolat.
Ezzel az érzésemmel egészen bizonyosan könnyen szerezhetek ellendrukkereket, hiszen Verdi intézmény, szinte vele azonosítja az olasz operát a zenehallgató közönség. Olasz opera? Verdi. Olasz romantika? Verdi. Én azonban Puccinihez állok közelebb, ő már a XX. század kétségeit, vívódásait is láttatja anélkül, hogy ne ragaszkodna az olasz zenei hagyományokhoz.
Egy briganti requiemet komponál? – Verdi gyászmiséjének utóéletéről
A közismert bon mot szerint a Requiem Verdi legjobb operája. Épp ez a gondolat járt a fejemben akkor, amikor Gardiner az ő semmihez sem hasonlító elegáns mozdulatával először beintett a zenekarnak. A korhű tolmácsolás elvi mibenlétével már nem is foglalkoztam, egyszerűen csak engedtem hatni a művet.
Már a kezdésnél érezhető, hogy nagyon személyes megközelítésről lesz szó. Az érzelemteljes érintettség rögtön az első perctől hat. Az ihletett, intim hangulat szinte azonnal kiiktat minden liturgikus kötődést, és a gyanútlan néző-hallgató egyszerűen szembesül a mulandósággal. Az én, a szeretteim, a mi lelkünk jut fázisról fázisra, egyre beljebb azon a bizonyos úton, ahonnan már nincs visszaút.
A liturgikus keret és Verdi romantikus, szenvedélyes zenéje a lehető legjobban hat egymásra ebben a tolmácsolásban. A zenei közlést absztrahálja, a keretet pedig széttöri, kézzel foghatóvá, átélhetővé teszi. Soha nem volt még Verdi ennyire mély és általános. Mindezt úgy teszi, hogy folyamatosan fokozza a drámai hangulatot, és felkelti bennünk azt az érzést, hogy bárcsak soha ne jutnánk el „a pontig”, ahonnan nincs visszaút, de van szembenézés és számadás.
És innentől már nem egyszerű ima és könyörgés szól egyetlen emberért. Olyan szenvedélyes és ugyanakkor őszinte ez a zene, hogy azt gondolom, itt a világi emberélet végének apoteózisát látjuk kibontakozni. A keret immár darabokban, romokban hever, csak az „én ” van ott egyedül, aki szembesül saját mulandóságával. Aki egyszerre vergődik, és lecsendesül, de félelmében is egyedül marad. És csak reméli a jót, a feloldozást, vagy bármit, csak a bizonytalanságot ne.
A koncert alatt folyamatosan Hankiss Elemér „Az emberi kaland” című könyvének alapgondolata foglalkoztatott: az emberi civilizáció tulajdonképpen nem más, mint folyamatos harc a halállal, a haláltól, a mulandóságtól való félelemmel. Minden művészetek alaptémája ez. És azt hiszem, Verdi „legjobb operája” ezek között nagyon magas csúcson áll.