Konzerválható-e vajon az emelkedettség, miként működnek az apró alkatrészei és meddig lehet mellőzni? Február 19-én a katarzisról tartanak kerekasztal-beszélgetést a Cziffra Fesztivál keretében. A beszélgetés egyik résztvevőjét, a Kossuth- és Jászai Mari-díjas Nagy-Kálózy Esztert a mindennapokban megtapasztalt katarzisokról is kérdeztük.
– A szerzők mintha belefagyasztanák a drámákba a katarzist, a szövegekből készülő színpadi adaptációk pedig minden alkalommal arra tesznek kísérletet, hogy felolvasszák és átadják a közönségnek az általuk mozgósított érzelmeket. Általában látszik már a próbafolyamat során, hogy színre vihető-e a katarzis?
– Többnyire igen. Bár akadnak olyan alkalmak is, amikor pontatlanul jósoljuk meg a közönség reakcióját. A próbákon valami olyasmi létrehozásán dolgozunk ugyanis, ami – ha sikerül – a maga teljességében válik katartikussá. A szavak, mozdulatok, gesztusok, amelyek az átélést segítik a nézőknek, vagyis a katarzis kisebb alkatrészei viszont tapasztalataim szerint mindnyájunknál máshogyan lépnek működésbe. Az örök kérdés ezért számomra inkább az, hogy vajon a dráma szerzője is átéli-e azt a hullámzást, mialatt alkot, amit mi, színészek, a közönségünk vagy akár az olvasók?
Meg kell-e merítkeznie a katarzisban egy színmű szerzőjének ahhoz, hogy sikeres darabot írjon,
vagy elegendő, ha racionálisan átgondolja a dialógusai által életre hívott helyzet lehetséges hatását? Az írók vajon pontosan tudják-e, hogy melyek azok a jelenetek, hogy mik azok a mondatok, amelyek magukban foglalják az érzelmi elragadottságot? Ezen már gondolkozni is bizsergető érzés.
– Akárcsak maga a katarzis. De vajon ez egyetlen pillanatot, vagy – ahogy a görögök eredetileg értették – akár egy életet megfordító megrendülést jelent?
– Szerintem pillanatnyi és hosszú hatás egyaránt lehetséges. Az utóbbi talán olyan esetekben gyakoribb, amikor nemcsak érzelmileg, de gondolatilag is eltalál minket a történet, amit a színpadon látunk. Olykor napokig, hetekig magunkban hordozzuk ezeket az előadásokat, próbáljuk feldolgozni, megérteni és felfedezni bennük saját magunkat. Megpróbálnak és formálnak minket az ilyesféle élmények. Ahogyan a gyerekkori olvasmányaink. Az olvasásnak rendkívüli szerintem a szerepe. Sűrűvé teszi a nagy megtapasztalásokat.
Azt hiszem, az olvasás nyitottá tesz minket az érzelmek megélésére és kíváncsivá az emelkedett pillanatokra.
A könyvek visznek aztán minket később színházba, és ugyancsak a regényeknek, verseknek, drámáknak köszönhetjük talán azt is, hogy ráérzünk a zene semmi máshoz nem fogható rezgésére. A könyvek kulcsokat adnak tehát a kezünkbe olyan helyzetekhez, amelyekben nem volt korábban részünk. A művészetben rejlő erők pedig gyakran továbblendítenek a nehézségeken, a holtpontokon.
– A könyvekben a saját tempónk szerint, magunk számára fedezhetjük fel a nekünk szóló részeket. A színházban viszont a szemünk láttára, az alkotók és a játszók közös erőfeszítése által bomlik ki a cselekmény. Ahhoz, hogy sikerüljön egy előadás, akár egy zenekar hangszereseinek vagy egy csapat játékosainak, a társulatnak szinte együtt kell lélegeznie. Elképzelhetők-e a színészek számára külön-katarzisok?
– A színház kétségkívül csapatjáték. És, ha a sporthasonlatnál maradunk, a rendező az, aki fazont ad a mindenkori csapatnak. Ő teszi mindenki számára egyértelművé, mi is a szerepe, mi a felelőssége az adott előadásban. És színészként akkor vagyok hasznos csapattag, ha alárendelem magam a nagy elgondolásnak, és – persze a számomra elképzelt kereten belül – igyekszem a lehető legtöbbet kihozni magamból.
– Az, hogy színművészként, különböző karakterek bőrébe bújva, estéről estére megtapasztal emelkedett és nagyon nehéz pillanatokat, segít önnek jobban figyelni a mindennapok katarzisaira, vagy éppen elhomályosítja, bagatellizálja azokat?
– Azt hiszem, a szerepek segítenek megvilágítani a magánéletünkben felmerülő szépet is. Ha délután besüt a szobába a nap, ha az erdőben, kutyasétáltatás közben megérzem magam körül a természet erejét, vagy ha egy templom díszes belseje nyűgöz le. Vagy ha sírunk, vagy annyira nevetünk, hogy abba sem tudjuk szinte hagyni. Ilyenkor kiesünk az időből és azon vagyunk, hogy elraktározzunk magunkban valamit ezekből a pillanatokból. A lelkünknek szüksége van rájuk, hiszen átmosnak, kitisztítanak, megvilágosítanak bennünket. Tudnunk kell felismerni és átélni őket a mindennapokban is, hiszen ezek a pillanatok meghosszabbítják az életet.
– Ezek szerint a katartikus pillanatokból sosem lehet sok, nem telítődhetünk velük.
– Nyilván nem a katarzis elől menekül az ember, de akadnak azért olyan periódusok, amikor jól esik kicsit távolabb lépni az estéről estére megtapasztalt adrenalintól. Ez velem eddig főként olyankor fordult elő, amikor úgy éreztem, túl sok súly van rajtam, amikor kezdtek nyomasztóvá válni a velem szemben támasztott elvárások. Viszont mindahányszor, amikor úgy éreztem, hátrébb kell lépnem, rövidesen megtapasztaltam azt is, hogy mennyire hiányzik a színpad. Nem tudom, hogy ez csupán elkötelezettség és hivatástudat dolga-e, de számomra egyszerűen nehéz a színház nélkül létezni. Emiatt keresem azokat az embereket, akikkel jó érzés színházat csinálni, mert akkor a nehézségek és a fáradság dacára is magától értetődő minden.
