Százhúszezer szóval beszélte el, hogy él, aztán nyolcvannyolc esztendős korában örök szótlanságra ítélte magát. Ha túl sokat csalódott és szenvedett is, és számtalanszor érezte az életet reménytelennek, a feladatáról sohasem feledkezett meg: írt és minden körülmények között ember maradt.
Márai Sándor 1900. április 11-én született egy felvidéki szász családban, Kassán. Tizennyolc éves korában került a Magyarország című laphoz, ahol Krúdy Gyula munkatársa lett. Egy héttel azután, hogy betöltötte a huszonhármat, feleségül vette Matzner Ilonát, azaz Lolát. Alig múlt el harminc, amikor elbúcsúzott a polgárság elsüllyedt eszményétől, nem volt még ötven, amikor örökre elhagyta Magyarországot, mielőtt pedig betöltötte volna a kilencvenet, mindenkit eltemetett maga körül. Egyedül maradt.
Mérhetetlenül egyedül van Gaál Csaba 1988-ban készült felvételén is. Fáradt, de figyelő szemekkel, ritkás hajjal, vastag, fekete keretű szemüvegben, frissen borotválva és megtörten ül a kamera előtt. Az 1999-ben, a Helikon gondozásában megjelent, Márai 1984 és 1989 közötti naplóbejegyzéseit közreadó kötet címoldalán látható ez a fénykép. A nyolcvannyolc éves Márai Sándor agársovány és kimerült. Egy görög sorstragédia csapásaival sújtott ember arca az övé.
Az 1943-ban megjelent Füves könyv egyik passzusa jutott eszembe erről a fotóról: „Fáradt vagy élni? Igen, egy napon úgy érzed, túlságos feladatra vállalkoztál, mikor embernek születtél e földre. Túl sok volt az ellenállás, a kiszámíthatatlan, az ellenséges, az aljas, a reménytelen, túl sok volt a feladat, túl sok a szenvedés, a csalódás. De nem gondolod-e, nem érzed-e, hogy éppen ez a reménytelenség, ez a »túl«, ez a »sok« adott rangot és értelmet életednek? Nem érzed, hogy feladatod volt, személyes dolgod? Nem érzed, hogy a természet, mely olyan esztelenül túloz és pazarol, megtisztel azzal, hogy embernek alkotott és emberi mértékben szabta ki a feladatot a földön? Mi lehetsz más, mint fáradt? Ez volt a dolgod: hogy élj és elfáradjál.”
Márai Sándor fáradhatatlanul, kompromisszumok nélkül élt és dolgozott. A munka adott a létének célt. Valamit azonban az írásnál is többre tartott. Amit 1929-ben, a Színházi Élet kérdésére válaszolt, tulajdonképpen egész életére érvényes maradt.
„Már kiskoromban ember szerettem volna lenni.”
Egyébként gyűlölt interjút adni. Úgy gondolta, egy író leghelyesebben műve egészével válaszol az időszerű kérdésekre. Most egy rövid részletet idézek csak A négy évszak című, 1938-ban megjelent könyvéből. Ez a néhány sor azonban sokat elárul arról, ahogy Márai Sándor az anyanyelvéről gondolkodott.
„Édességem, kenyerem, szerszámom, bánatom, boldogságom, magyar nyelv! Hangszerem is vagy, de ezt is ki tudom fejezni veled: »A fene egye meg, már megint hová rakták a cipőhúzómat?« Aztán ezt is mondhatom: »Haldokló hattyú, szép emlékezet.« Százhúszezer magyar szóval mondhatom el, hogy élek. Magyar nyelv, szerelmesem, ítélőbírám, andalgásom, kegyetlenségem. Mindenem te vagy. Élek benned, mint a sejt a vérben. Ha meghalok, utolsó pillanatban magyarul gondolom majd: »De furcsa, éltem!«”
„Az életnek értéket csak a szolgálat adhat, amellyel az emberek ügye felé fordulunk” – ezt pedig Márai Füves könyvében olvashatjuk. Az embertelen rendszerek idején képtelen volt szolgálni, ezért sem a német, sem az orosz megszállás alatt nem végzett munkát, 1948-ban pedig elhagyta az országot. Önkéntes száműzetésbe vonult. Genfbe, Nápolyba, New Yorkba, majd Salernóba költözött, az utolsó állomás pedig San Diego volt számára.
„Ezekben a napokban negyven éve, hogy elutaztunk Budapestről”
– jegyezte fel a Naplójába 1988. augusztus 27-én. „A búcsúzók közül, akik a pályaudvarra kísértek, talán él még a kis pesztonka – a többiek, Tibor, Miksa, talán fél tucat barát, mind elhaltak. (…) Elmentek Lola és János, aztán minden egykori személyes ismerősöm, pályatársam. Teljesen egyedül maradtam, 89-ik évemben a járás, látás egyre rosszabb, olvasni már csak negyedórákat tudok, aztán zavaros a látás, séta legföllebb egyszer föl és le a ház előtt, bottal. Alkohol majdnem semmi, pohár vizes bor, néha egy sör. Cigaretta kb. napi 10. Szex, ilyesmi semmi, álmomban sem. Nem is hiányzik. Gyöngédség jól esne, de nem bízom senkiben. (…) Semmi tiltakozás a halállal szemben, de semmiféle halálvágy.”
Az alkotás vágya viszont – bár egyre ritkábban és rövidebben ír – Máraiban egészen a végsőkig kitart. Többször megpróbálta pedig abbahagyni. Amikor például az 1976 és 1983 közötti Naplójának korrektúráját adta postára, feljegyzése szerint afféle „búcsú a mesterségemtől”-érzés vett rajta erőt. Aztán mégis folytatta. Tovább. Haláláig. Utolsó éveire azonban a visszavonhatatlan öregedés és a megélt veszteségek vetettek sötét árnyakat.
Naplójának utolsó kötetében egyre több feljegyzés tudósít felesége vagy a saját rosszulléteiről, az elhunyt barátokról és családtagokról.
Lolát 1986-ban veszítette el. Az óceánba szórták a hamvait, ahogy később Máraiét is. Előtte még majdnem három évig élt, és saját döntésének megfelelően kerülte a társaságot. Egyedül volt magányos. Kedélyállapota – Naplójának tanúsága szerint – ingadozó, éjszakánként Huizingát és Krúdyt olvas.
„Az igazi tragédia nem az, mikor a végzet kényszerít egy embert, hogy meghaljon valamiért. Az igazi tragédia, mikor nincs módunk élni valamiért, amit nagynak, igaznak és becsesnek ismertünk meg. Ez a legszörnyűbb végzet. S ebbe csakugyan bele kell halni” – írta a Film, Színház, Irodalom 1940-ben megjelent, karácsonyi számában. És a társ elveszítését követően szemlátomást színtelenebbek lettek számára az ünnep- és a mindennapok, odalett az utolsó szál is, ami az élethez, a küzdéshez kötötte Márait.
Hiába hívják, és kecsegtetik könyveinek újbóli kiadásával, haza már nem szeretne utazni. Nem érez semmiféle azonosságot az ötven, vagy akár harminc évvel azelőtti önmagával, és taszítja a prófétaszerep is.
„A műemlékek közös sorsa, hogy a kutyák végül lepisálják a talapzatot” – jegyzi fel a Naplójába 1988. április 25-én.
„A fényképekről idegen alak néz vissza reám, mint egy futó ismerős, akivel találkoztam valaha. A másik »én«, a személyiség, aki a valóságban vagyok, nem változott. De ennek nincs arca” – írja ugyancsak a Naplójában.
Erről Márai egy másik fényképe jut eszembe. Az író születésének centenáriumán, a Petőfi Irodalmi Múzeumban bemutatott tárlaton lehetett vele találkozni. 1961-ben, a Massachusetts-i Hyannisban készült. Az író egy fának dől, lezseren. Bermudanadrágot, bőrcipőt és szinte térdig fölhúzott zoknikat visel. Cigarettát szív és egy tengerparti tűlevelű vet árnyékot az arcára. Mintha erre a képre gondolna a föntebb említett ’88-as fotónak a Máraija, mielőtt lecsukódik a szeme.
„A halál, amire nem vágyakozom különösebben, nem probléma, hanem szükségesség, eddig még mindenki túlesett rajta, és utólag senki se panaszkodott. (…) Mostanában, az egyedüllétben engem is kísértenek az álmok, laikus módon szeretnék választ kapni egy illetlen kérdésre, amit jó társaságban nem szabad kimondani. A kérdés így megy: – Lehet, hogy talán mégis van lélek?” – írta Szőnyi Zsuzsának, halála előtt alig fél évvel.
„Lelkemhez s a magyar nyelvhez van közöm; néhány könyvhöz, tájhoz, vershez magyarul. Minden más közömbös és reménytelen” – ezt pedig Naplójába jegyezte le. Márai Sándor hosszú, viszontagságos, vallomásos és teljes élete, valamint elsüllyedt világokról szóló örök érvényű munkái egy különös, kegyetlen évszázad lenyomatát őrzik. Jól tesszük, ha őrizzük magunkban a szavait mi is.
