Joshua Bell és Horváth „Tojás” Gábor csúcsminőségű lemeze a Gramofon toplistáján

Jazz kategóriában Horvát „Tojás” Gábor triójának harmadik lemeze került a toplista második helyére, Joshua Bell pedig ugyanezt a helyezést első lemezanyagának újragondolásával érdemelte ki.

A Horváth „Tojás” Gábor Trió friss lemeze minőségi munka, a zenei teljesítmény és az album hangzásának terén is. A formáció könnyedén mozog a szerzői lemezen található dalokban (valamennyi kompozíció Horváth Gábor sajátja) – egységes, ugyanakkor friss hangzást produkálnak. Nem is hiába; Tojás zeneszerző-zongorista és Gálfi Attila dobos, már két évtizede koptatják vállvetve a harmóniákat és ritmusokat. A trió akusztikai alapját Horváth Balázs tiszta és megbízható bőgőzése szolgáltatja, s játékával ízléses és pontos basszusdallamokat ajándékoz az egyébként is kifinomult hangzásnak.

A trió Soundtrack című korongja a harmadik a sorban, tehát ha valaki már most porrá hallgatta, ne ijedjen meg túlságosan, hanem kezdje el hallgatni a másik kettőt is.

A lemez címadó dala annak egyben a metafizikája is. A zeneszerző egy nap állomásainak allegóriája szerint állította össze a korong anyagát és a dalok sorrendjét is. Tojás kompozícióiban sokfajta zenei stílus színeit vélhetjük felfedezni, mely palettát a kortárs jazz kamarazene-szerű kollektív improvizációs közege tölti ki. Ennek a kreatív szóliszikus megközelítésnek köszönhetően a számok élő, organikus közegként viselkednek a zenekar irányítása alatt. Valamennyi szerzemény bizonyítja ezt: mind sajátos hangulattal és témával bírnak, de mindnek ugyanaz az esszencia a forrása. Letisztult és vonzó zenei ötletek, melyek az ízlésesen megírt anyagok mellett expresszívek is maradnak a trió gondozásában, így személyes hangvételben tárulnak a hallgató elé.

Az album zenei kvalitásai mellett a félelmetes ízléssel abszolvált hangmérnöki munka is kiemelendő, hiszen nem egy olyan anyagot hallhattunk már, mely a legmagasabb szintű muzsikálás ellenére is elfárasztja a fület két-három szám után.

A Soundtrack anyaga azonban az igazi jazzlemez hangzópéldája.

Minden hangot tisztán hallani a korongon, a mély regiszter nem fed el más sávokat. A zenekar dinamikája bármilyen hangerőn hallgatva él, s a szinte észrevehetetlen tér pontosan olyan arányban van jelen, amennyire a trió hangzásának az a legkedvezőbb. Valamennyi szám tartogat meglepetést is: hol egy vonós bőgőtéma, hol egy ostinato-kísérettel házasított dobszóló formájában. Csúcsminőségű magyar jazz.

Ahogyan a Gutenberg-galaxist, a nyomtatott könyvet szerencsére nem tüntette el teljesen az internet, ugyanúgy a hangfelvétel-készítés és -kiadás online korszakában sem szűntek meg a fizikai hanghordozók. Sőt, az értékteremtő zenei műfajokban a kézbe vehető, szép grafikával és minőségi booklettel kínált hanglemez az elmúlt időszakban Európa-szerte felértékelődött.

A Gramofon havonta jelentkező összeállítása szubjektív toplista: ebben a hónapban mi ezeket a lemezeket hallgatjuk legszívesebben a szerkesztőségben.

Joshua Bell első lemezéhez nyúlt vissza új albumával. Azon a lemezén Mendelssohn e-moll hegedűversenye és Bruch I. hegedűversenye szerepelt Sir Neville Marriner és az Academy of St. Martin in the Fields közreműködésével. Utóbb aztán ő lett Marriner utóda a kamarazenekar élén. Épp harminc évvel a Decca-lemez megjelenése után ismét felvette a Bruch-koncertet, ezúttal a zeneszerző Skót fantáziájával együtt.

A Skót fantázia remek alkotás. Itzhak Perlman kétszer is lemezre vette, Jesús López-Cobos, illetve Zubin Mehta vezényletével. Jascha Heifetz, David Ojsztrah, Arthur Grumiaux, Midori, Anne Akiko Meyers, Akiko Suwanai is felvette.

Az I. hegedűverseny egymástól harminc évre eső előadásainak összehasonlítása szerfelett érdekes. A korai nagyon jó, a fiatal hegedűs szépen, tisztán, sallangoktól mentesen hegedül. Könnyeden, árnyaltan, de nem túl sok érzelemmel. Mostani előadása egészen más. Tele van érzelemmel, de nem eltúlzottan. Tele van szabadsággal, de nem szertelenül. Bell remek zenekarvezetői képességét mutatja, nyilván a hegedülés hozadékaként is, hogy az együttes előadása izgalmas és ihletett, a szólista-karmester egybeesés nemhogy elvenne, épp ellenkezőleg, hozzáad.

Igazi kamarazenélés szimfonikus viszonylatban.

Ami a szólót illeti, nem mondom, hogy Bell minden egyes megoldásával egyetértek, de egészében remekül és izgalmasan hegedül. Kivételesen nagy kilengésekkel, nagyromantikus módon, ugyanakkor túlzásoktól és modorosságoktól mentesen, ízléses hegedűhanggal. A két mű előadása nagyon epikus. Azt sajnálom csak, hogy a lemezre ráfért volna még éppen a II. hegedűverseny is, mely nem éri ugyan el az I. hegedűverseny koncentráltságát és ihletettségét, de nem véletlen, hogy Perlman mindkét említett lemezén ezzel kombinálta a Skót fantáziát.

A lemez különleges abban a tekintetben, hogy visszahoz valamit a régi, bátran és gátlástalanul romantikus megközelítésből, de nem esik olyan túlzásokba, melyek alapján inadekvátnak kellene nevezni.

Ha már mesél, mesél, ha már zenél, zenél, egyszersmind azonban tartja a jó ízlés kereteit is. Bell nyilvánvalóan skót származású édesapjának ajánlotta a lemezt: szép ajándék.