Százéves a Bauhaus, amire mi, magyarok is úgy tekintünk, mintha kicsit a miénk volna. Budapesten egymást érik a centenáriumi séták, és sorra nyílnak a témával foglalkozó kiállítások. De vajon mi közünk van ehhez a német iskolához, és főleg mi maradt meg az örökségéből nálunk, egy évszázad elteltével, jó hétszáz kilométerre az egykori központtól, és tudjuk-e egyáltalán, mi a Bauhaus-stílus?
Az 1919-ben Weimarban alapított Bauhausról ma a legtöbbeknek az építészet ugrik be, holott az valójában egy rendkívül sokféle témát érintő művészeti iskola volt. Hogy miért érezzük olyan közelállónak hozzánk? Elsőre nem tűnik egyértelműnek, hiszen az ott tanult több mint ezer diákból mindössze huszonöt volt magyar, a tanárok közül pedig csak három. Igaz, az utóbbiak mindegyike fontos szerepet játszott az iskola életében.
A cikk eredetileg a BTF magazinban jelent meg.
Berger Otti diákból vált a textilműhely vezetőjévé. A kevés női oktató egyike volt, akit emiatt ma is számon tartanak. Breuer Marcell szintén „saját nevelés” volt: már hallgatóként izgalmas bútorokat tervezett, majd megalkotta azokat a csővázas székeket, amelyek a Bauhaus legjellegzetesebb termékei lettek. A fotogramjairól ismert Moholy-Nagy László pedig, miután 1923-ban csatlakozott a tanári karhoz, az igazgató, Walter Gropius jobbkezeként nagy szerepet játszott az oktatási rendszer teljes átalakításában. De a hallgatók közt is sokan alkottak maradandót: Molnár Farkas vörös kockaháza ikonikus alkotássá vált, látványrajzát a New York-i MoMA őrzi.
A neveket hosszan lehetne sorolni, de felmerülhet bennünk a kérdés: jó, jó, de mit hoztak ebből haza? Berger Auschwitzban halt meg, Moholy-Nagy Chicagóban alapított dizájniskolát, Breuer – miután Magyarországon származása miatt nem kaphatott munkát – Amerikában vált ismert építésszé. Nos, a diákok hozták haza a Bauhaust és főleg annak hírét, a hatásuk pedig közvetve óriási volt. Bortnyik Sándor nemcsak a hazai reklámgrafikába hozott újat, de Műhely nevű grafikai magániskolájában tanult például Victor Vasarely, akinek alkotásai azoknak is ismerősek lehetnek, akik soha nem járnak kiállításokra.
A szocializmus alatt azonban nem nézték jó szemmel nálunk a Bauhaust, így a hatvanas években újra fel kellett fedezniük azt képzőművészeinknek. Elzárva a nyugati mesterektől és gyűjteményektől, olykor képeskönyvekből próbáltak rekonstruálni háromdimenziós alkotásokat. Persze a hatás nem pusztán másolást jelentett. Azóta szinte minden évtizedben újra és újra felfedezik, és megpróbálnak az eredeti Bauhaus-elvek szerint alkotni. A nagy kérdés: mit tud adni Moholy-Nagy fénymodulátora vagy Weininger Andor Gömbszínháza a számítógépes művészetek korában? A Ludwig Múzeum Bauhaus100. – Program a mának című kiállítása pont erre keresi a választ. Bemutatja, hogy az elmúlt fél évszázadban hogyan hatott a magyar művészekre a Bauhaus szemlélete, és hol ismerhető fel a hatása ma is.
Persze ez a bizonyos hatás elsősorban nem a képzőművészetben jelenik meg nálunk, hanem az építészetben. Vagyis inkább az építészetről alkotott képünkben. Van ugyanis Bauhaus-városnegyedünk (Újlipótváros) meg Bauhaus-körutunk (Margit körút), miközben valójában ezekben nincsenek is ilyen házak. Az a néhány építészhallgató, aki hazajött, igen kevés megrendelést kapott, és gyakran más stílusban alkottak maradandót – elég csak Molnár Farkas soha be nem fejezett Magyar Szentföld-templomára gondolni. Ugyanakkor nálunk az akkoriban indult modernista stílus szinte teljesen egybeforrt az iskola nevével, sőt, olykor az art déco áramvonalas irányzatát is ide sorolja a köznyelv. A geometrikus formák, a fehér falak, a nagy üvegfelületek mára egyet jelentenek a Bauhauszal, bár az eredetileg nem volt egységes művészeti stílus. Sokkal inkább világnézet, életszemlélet.
Tény, építészeti stílusnak már 1930-ban is nevezte magyar művészettörténész (Kállai Ernő szerint sok üveg és a csillogó fém jellemzi az ilyen házakat), ám igazából csak a rendszerváltás után terjedt el a kifejezés Budapesten. Így nevezte a köznyelv azokat a házakat, amelyek bár modernek, szögletesek, lapos tetősek, de mégsem a szocializmus idején – és főleg nem az akkori minőségben, tömegtermelésben és kivitelezéssel – épültek. Ezt a szót kezdték használni az ingatlanosok is, mikor megpróbálták kihangsúlyozni a kínált lakás színvonalát, meg azok a fotósok, bloggerek, újságírók és lelkes városszeretők, akik rácsodálkoztak a korai modern szépségeire.
Merthogy, bárhogy is nevezzük őket, igazi modernista kincseket rejt a város, amelyek még mindig nem kapják meg a kellő figyelmet – nem véletlenül eredhetünk az idei Budapesti Tavaszi Fesztiválon a Bauhaus-talány nyomába a #felafejjelbudapest városi sétáin is.
A BTF háttéranyagait keressétek tematikus blogunkban.
Szimfonikusok a modernista repülőtéren
A két világháború közti modern továbbélésére gyönyörű példa az ifj. Dávid Károly tervezte ferihegyi repülőtér épülete (amit ma 1-es terminál néven ismerünk). Dávid nem a Bauhausban, hanem a kor másik fontos szellemi műhelyében szerzett tapasztalatot, Le Corbusier párizsi irodájában. 1939-ben egy repülőgépre emlékeztető formával nyerte meg az új reptérre kiírt pályázatot, melyben a váróterem a törzs, a kiszolgálórészek a szárnyak, a két torony pedig a két légcsavar. A világháborúban ugyan elpusztult a félkész épület, de később is az ő tervei szerint épült újra: 1950-ben adták át, igaz, teljesen csak az ötvenes évek végére fejezték be a rekonstrukciót. Dávid akkor már túl volt élete legnagyobb művén, a közelmúltban lebontott Népstadionon. Bár a 2005-re korhűen helyreállított repülőtéri épület funkcióját még keresik, számos programnak ad otthont: április 12-én például a debreceni Kodály Filharmonikusok játszik itt. A dolog azért is izgalmas, mert élükön Somogyi-Tóth Dániel karmester áll, aki maga is a repülés szerelmese, többek közt a szomszédos Aeropark repülőmúzeumot fejlesztő civil szervezet egyik alapítója. Sőt, az est vendége, Baráti Kristóf hegedűművész is több mint 150 levegőben töltött órát tudhat maga mögött pilótaképzettsége révén.
Április 12. | 19.30
Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér – 1-es terminál
Baráti Kristóf (hegedű) és a Kodály Filharmonikusok Debrecen
Tűz – víz – föld – levegő
Vezényel: Somogyi-Tóth Dániel