1924 februárjában egy, a New York-i Aeolian Hallban rendezett koncerten egy huszonhat éves zeneszerző-zongorista mutatta be kompozícióját Paul Whiteman együttesének kíséretében. A fiatal zongoristát George Gershwinnek hívták, a darab címe: Rhapsody in Blue.
Paul Whiteman denveri hegedűs és zenetanár volt, aki szimfonikus zenekarban kezdett muzsikálni, később fehér zenészekből rendkívül sikeres zenekart épített föl, amely nem sokkal 1920-as megalakulása után milliós példányszámban eladott lemezekkel dicsekedhetett. Whiteman valójában nem volt jazz-zenész, de kiváló érzéke volt ahhoz, hogy felismerje a jó zenészeket és meghallja az idők szavát. Ő is hitt abban, hogy a jó jazz csiszolja az emberek zenei ízlését, és legalább olyan fontos, mint a szimfonikus muzsika és az opera.
A Kék rapszódia egyik előadását meglehetősen szokatlan, de felettébb komikus nyitány előzte meg. Whiteman többek között azért volt népszerű a zenészek körében, mert értette a viccet. Egy alkalommal a hegedűse, Joe Venuti olyan tréfát engedett meg magának a pódiumon, amelynek célja minden bizonnyal az volt, hogy a zenekarvezető elveszítse a türelmét. A New York-i Roxy színházban lépett fel a zenekar 1930-ban, erre az alkalomra egyesítették Whiteman zenekarát a Roxy szimfonikusokkal, és a két zenekar együtt elérte a döbbenetes 130-as létszámot. Műsorra tűzték Gershwin Kék rapszódiáját, a zongoránál maga a szerző ült. Az volt az elképzelés, hogy az előadás kezdetén a zenekar elkezd játszani, mielőtt még a pódium felemelkedik a zenekari árok szintjéről. Amikor már a teljes zenekar látható a pódiumon, akkor lép ki Paul Whiteman maga is. A zenekarvezető megjelenését dörgő tubahang jelezte volna. Venuti ezt enyhe túlzásnak vélte. Épp ezért a koncert előtt mintegy két és fél kiló lisztet öntött a tubába. Később elmondta: „kék egyenöltönyben voltunk, és amint felment a függöny, a tubajátékos megadta hangot, és pár pillanat leforgása alatt fehér egyenöltönnyé változott a ruhánk. Úgy néztünk ki, mint a hóemberek”. Whiteman hatalmas önuralommal lépett ki a zenekar elé, és egyszerűen csak annyit mondott: „Elnézést, hol is tartottunk?” A függönyt leeresztették, a zenészek leporolták magukat, és mindent elölről kezdtek.
A jazz évszázada című kötet e-book formátumban megvásárolható a következő webáruházakban:
A koncert után Whiteman és együttese csak még népszerűbb lett, ő maga továbbfejlesztette a showman szerepét, és további hangos sikereket ért el fehér hallgatósága körében. Említésre méltó, hogy Whiteman 1926-ban írt egy hosszú tanulmányt a jazzről (a tanulmány címe: Jazz), amelyben azt írta, hogy a jazz „modern zene” és igazi koncertműfaj. Különösen érdekes, hogy ebben a tanulmányban Whiteman egyetlen szóval sem említette a fekete jazzmuzsikusokat és zenéjüket. Vele ellentétben Henrietta Straus, Carl Engel és a zeneszerző Henry F. Gilbert felismerte a feketék zenéjének jelentőségét, és méltatta azokat a fekete muzsikusokat, akik zseniális módon játszottak és komponáltak.
A kiváló zeneszerző, Gershwin a nevezetes koncert után további remek darabokat komponált, jazzoperát írt, és a korszak egyik kiemelkedő zeneszerzőjévé lett. Darabjainak nagy többsége bekerült az örökzöld dallamok, a jazzsztenderdek közé, és szinte nincs ma olyan magára valamit is adó muzsikus, aki ne tartana a repertoárján Gershwin-kompozíciókat.
Nagy hatása volt az Aeolian Hallban rendezett koncertnek. Eltűnt, de legalábbis csökkent a zenei kritikákban a (Whiteman-féle) jazzel szembeni rosszindulat, intrikus hang, és helyette az elismerés került előtérbe. A korszak több jelentős zenekritikusa, mint például Deems Taylor, Sigmund Spaeth, Henrietta Straus és Carl Engel kifejezetten elismerő véleményeket alkottak, és már nem csak a koncertről, hanem a műfajról is.
Írásaikban kitérnek a jazz ritmikai vitalitására, a zenekari sokszínűségre, a sodró lendületre, a klasszikus hangzásra. Miközben sokan dicsérték a zenét, a kritikákba olykor némi rasszista felhang is belekerült. Az angolszász kritikusok nem felejtették el megemlíteni, hogy a korszak sikeres jazzkomponistái között sok volt a zsidó származású, mint például maga Gershwin, vagy Jerome Kern és Irving Berlin (figyelem: mindez a húszas évek közepe-vége!).
