Kristjan Randalu: „A jazz állandó, jelen idejű komponálás”

Kristjan Randalu - fotó: Kaupo Kikkas, forrás: facebook.com/kristjanrandalu

Az 1978-ban született észt jazz-zongoristát, Kristjan Randalut különösen érdekli az improvizatív jazz és a komolyzene közötti határ átjárhatósága. A klasszikus zenei képzettséggel és felmenőkkel rendelkező – édesapja a szintén világhírnevet szerzett zongorista, Kalle Randalu – balti művész a Muszorgszkij műve által ihletett Egy kiállítás elveszett képeit a jól ismert veterán szaxofonossal, Dave Liebmannal adja elő Budapesten. A projekt izgalmas alkalmat nyújt Randalu egyedülálló zenei világának megismerésére, az „elveszett képek” kapcsán beszélgettünk most vele.

A cikk eredetileg a BTF magazinban jelent meg.

– Mi késztette arra, hogy a klasszikus repertoár egyik legnépszerűbb zongoradarabját 2018-ban átdolgozza és újrahangszerelje?

– Sok-sok évvel ezelőtt, még klasszikus tanulmányaim során gyakoroltam az Egy kiállítás képeit. A kotta ott volt a polcomon, a zene pedig az ujjaimban. Egy fotográfus barátomat is megihlette a mű, és készített egy képet, amit az egyik tételhez szánt, majd eszébe jutott, hogy érdemes lenne újraalkotni az egészet. Született egy ötlete egy teljesen új képsorozatról, amihez – mint mondta – én írnám az új zenét, a Muszorgszkij-mű mintájára. A gondolat megragadt a fejemben, de csak később valósítottam meg, amikor egyszer csak összeért számos dolog.

Kapcsolatba kerültem Dave Liebmannal, akit még évekkel korábbról, a New York-i időszakomból ismertem, és ő javasolta, hogy játsszunk újra együtt. Azt kértem tőle, hogy játsszunk akkor Muszorgszkijt, hiszen addigra már voltak hozzá ötleteim.

Szerintem őt meglepte, hogy mennyire strukturált zenével álltam elő.

Azt hitte, hogy bizonyos motívumok felhasználásával fogunk csak improvizálgatni. Persze a teljes átirat, az Egy kiállítás elveszett képei csak ezután született meg, ahogyan az első tallinni koncert is, ahol természetesen az ötletet adó fotós is kivetítette a sorozathoz készült képeit.

Az 1946-ban a New York-i Brooklynban született Dave Liebman előbb klasszikus zongorát tanult, majd szaxofonra váltott, és később furulyázni is elkezdett. Kortársai közül a legnagyobb hatást John Coltrane, a stílusteremtő szaxofonos gyakorolta rá. A hetvenes évek elején már Coltrane dobosával, Elvin Jonesszal játszott, majd Miles Davis zenekarában is megfordult, 1973-ban pedig – több akkori tengerentúli zenészhez hasonlóan – a német ECM kiadónál vette fel egyik első saját lemezét. Mesteri státuszát a számtalan díjon túl az is jelzi, hogy Chick Coreától John Scofieldig sok meghatározó zenésszel dolgozott együtt, köztük rengeteg európai előadóval.

– Egy igencsak népszerű műről beszélünk, amelynek rengeteg átirata, feldolgozása létezik, ezért minden bizonnyal nagyobb kihívás friss életet lehelni bele. Mi volt a vonzó feladat ebben?

– Az eredeti mű előadása nagyjából fél óráig tart. Én nem adtam hozzá újabb részeket, pontosan követtem az eredeti struktúrát, csak a közbeeső promenádokat – az eredeti mű tételek közötti rövid közjátékait – dolgoztam át önálló tételekké. Az átiratom így most 60-70 perces, azaz több mint kétszer olyan hosszú, mint az eredeti darab. Az embereknek természetesen vannak elvárásaik és előítéleteik egy ilyen híres művel kapcsolatban, de a végered- mény hasonlóan működik, mint a jazzsztenderdeknél. A hallgatók felismernek egy-egy témát, és összekapcsolják azzal, amire emlékeznek.

– Az átiratot ugyan egyedül készítette, de az Egy kiállítás elveszett képei egyben kollaboráció is Dave Liebmannal. Hogyan működött a közös munka a gyakorlatban?

– A korábbi közös munkáinkból leszűrt hasznos tapasztalatok alapján készítettem az átiratot. Nem akartam egyikünket sem olyan helyzetbe hozni, ami bármelyikünknek kényelmetlen vagy természetellenes lett volna. Voltak ugyan specifikus ötleteim arra vonatkozóan, hogy hogyan írjam át a struktúrákat, a ritmikát, de rengeteg teret hagytam Dave-nek, hogy ne kelljen egy kötött zenei anyaghoz alkalmazkodnia. A bemutatón például csak szopránszaxofont használt, ami behatárolja a rajta eljátszható melódiákat – de nem kizárt, hogy később a tenorszaxofon is szerepet kap az előadásban.

Az volt a célom, hogy olyan zenei környezetet hozzak létre, amelyhez Dave kedve szerint hozzátehet bármit, és közösen is alkothatunk benne.

Vannak olyan részei, amelyek strukturáltabbak, sőt, szinte teljesen követik az eredetit, apróbb változásokkal a ritmusok terén vagy a harmóniákban. A promenádok viszont a mi verziónkban nyitottabb, tágasabb egységekké váltak, amelyek lehetőséget adnak az improvizálásra.

Kristjan Randalu – fotó: Annika Metsla, forrás: facebook.com/kristjanrandalu

– Legutóbbi lemeze, a 2018-as Absence az ECM kiadónál jelent meg. Ez is tökéletes példa arra, hogy a kortárs komolyzene és a kortárs jazz ma már sok esetben szétválaszthatatlanul összesimult.

– Komolyzenei háttérrel érkeztem a jazzbe, és hamar azt vettem észre, hogy hiába mozgatom az ujjaimat ugyanúgy, ugyanazon a hangszeren, a végeredmény mégis más. Ez a két zenei világ teljesen más szemléletet, elmeállapotot igényel. Amit technikailag képes voltam megvalósítani a komolyzenében, azt nem mindig sikerült a jazzben, főként improvizáció közben. A jazz sokkal jobban igénybe veszi a zenészt. A jazz számomra állandó, jelen idejű komponálást jelent, és egyúttal azt is, hogy nagyon rugalmasnak kell lennem az alapanyagot illetően.

A komolyzenében az a feladat, hogy azt kell eljátszani, ami a kottában áll. Elég korán rájöttem arra, hogy a két világ között „hézag” van, és attól kezdve az lett a célom, hogy áthidaljam ezt a hézagot.

Egészen más Mozartot játszani, mint bebopot. Mégis úgy érzem, hogy nem lehetetlen lebontani a közöttük húzódó falat.

Kristjan Randalu és Dave Liebmann koncertjét 2019. április 18-án, 19.30-tól hallhatják a Budapest Music Center Koncertttermében.

Budapesti Tavaszi Fesztivál teljes programja itt böngészhető.

A BTF programjaival foglalkozó tematikus blogunkat itt olvashatják.